A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1980 (Debrecen, 1982)
Irodalomtörténet, művelődéstörténet - Fekete Csaba: Magyar Iérusalem. Ajánlás és időmértékes verssorok egy debreceni prédikációs kötetből 1641.
összesen tudunk. 26 Azt tehát elmondhatjuk, hogy rendhagyó brémai deákoskodása egész életművén mutatkozott Kismarjainak. Azon is látszott, hogy ebben a prédikációs kötetben húsz ószövetségi mellett csak az utolsó előtti újszövetségi textus. Reformátorok történetszemléletével és képalkotásával rokon mindezekben. Hogyan prédikált Kismarjai? A maga korában szokásos módon, bár az említett háttér sokkal szabadabbá tette az iskolás kötöttségektől. Geleji Katona István bizonnyal megrótta volna. Igaz, a rég megszokott műfaji és szertartási kialakultság a tudatos formálásnak barátja, ám a szokásos szürkeségen méginkább kell hogy enyhítsen a nyelvezet, az egyéni látás és a meggyőződés heve. Kismarjai a művelt korabeliek módjára idézi Augustinus, Ambrosius, Bernardus, Cassiodorus, Herodotus, Eurupides, Nazianzi Gergely, Seneca stb. mondásait, többnyire latinul is, de Fox martyrologiumából a Gray Johanna vértanúhalála előtt írott versét. Nyelvi jártassága miatt érthető, hogy jobban követi, hogy vagyon „az Sido igében" (256) vagy a Tremellius bizonysága mellett egy nehezebb értelmű mondáshoz odajegyzi, amit „az Chaldeus így mondott ki" (259). Debrecenieknek azonban inkább az fontos, hogyan szólítja városát. „Utolsó romlására el érkezett nyomorult országunkban, Debreczen avagy nem kedves és szerelmes lakó helye volt-é Istennek? Hizelkedés nélkül szóllok, énnekem úgy tetszik, hogy nagy részre ez volt a Sión leányának az Isten anyaszentegyházának kőfala, ez volt az Isten igaz tiszteletinek hayléka, e volt daykája az Ur seminariumjának melyből származtak jeles oszlopi az Ecclesiának" (10—11). Második prédikációjában fene bestiákat sorol bevezetésül, közöttük az emberek szerencséjét nem állható athéni Timont, aki így vélekedett: „ha valakit látnék tűzben égni és hozzám kiáltani hogy sebes lángját meg olcsam, fenyő viaszszal és olayjal oltanám gerjedezését" (17). A tizedikben pedig: „Istennek hívei, mintsem titokban az, hogy minekünk sok istentelen ellenségeink és gonosz akaróink vannak, kiknek ellenünk való gonosz szándékokat, a mi ösvényikre meg vetett törökét és hálójokat mutogattyák a tüzes szerszámok és abból ottan ottan fel lobbant gerjedezések, és Varasunknak alkalmas részének hamuvá és porrá való léte. Ezek tellyességgel nekünk dühöttenek, ugy penig, hogy az Istennek-is kinek mi sajáti vagyunk, ellenségi lévén, el akarják ez szép Ecclesiáját az Urnák rontani. No azért bizonyára méltó és illendő minekünk azok ellen Dáviddal esedeznünk, méltó szüntelen azt kévánnunk, hogy az Ur oltalmazzon megh minket az ö vér-szopó szándékoktul, azért mondgyuk: Oltalmazz meg minket Uram az gonoszoknak kezektül etc." (162—163). A protestánsok gyász-évtizede, meg a XVIII. században lerombolt templomok, az ellenreformáció kegyetlenségeivel összevetve, jó lenne tudnunk, miféle törekvésekkel kapcsolatos a XVII. század közepének Debrecen ellen irányuló ártalom. Hitvallásos formáláshoz kapcsolódik az egész, hisz a jól ismert tétel szerint ott az egyház, hol Verbum Dei recte docetur et recte administrantur sacramenta. A reformáció iskolapolitikája, a magatartás normáinak és az istentiszteleti közösség jelképes vacsorájának elvi kérdései egész sereg vitatétel mellett bel- és külpolitikai megoldásokkal is egybetartoztak. Ezt szenvedték és tanulhatták meg az 1640. évi tűzkor is városunkban. A kötet második felében különösen gyarapszik a vigasztaló szándék. Ennek jegyében némelykor szinte versillatú ez az ódon próza, ezért sorokra tördelve idézem azt a mondatot, ahol szabályossá kanyarodik a lüktetése. „Ezt mondgya az Seregeknek Ura: Miképpen el gondoltam vala, hogy tüzet hozzak reátok a ti Atyáitoknak és az ti saját gonosságtokért, és meg nem bántam, azonképpen meg térvén el gondoltam hogy Debreczennel jót tegyek. Tudom én azt, hogy sokan most azt gondollyák: Oh kegyes Isten, mely kévánatos dolog volna, ha az Ur azt cselekedné, és szegény romlót hazánkat keg'el26 Nagybányáról maradt leltár szerint, vö. MKSz 1896. 31. Egyéb irodalom: Czegle Imre: A brémai főiskola magyar diákjai. 1618—1750. = Itk 1974. 88—103. 436
