A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1980 (Debrecen, 1982)

Művészettörténet - Sz. Bíró Katalin: Hat festmény a Déri Múzeumból

s a nagy dekoratív foltok felületét apró, vízszintesen, sűrűn egymás mellé és fölé húzott vonalkákkal ragyogtatja meg. A vastagon felfestett kontúrvonalak között az alapot többnyire le sem festi, hanem csak krétával, nagyvonalúan, a széleket nem érintve „ besatírozza" vagy vékony vízszintes vonalkákkal telehúzgálja. Máshol a lefestett felületet bontja meg ugyanilyen technikával, vagy más színű festékkel nagyon szárazon végighúzza az ecsetet, s a festék apró diszkrét pontokban rakódik le, és a felszíne száraznak, érdesnek tűnik. Nyilván a leegyszerűsített formák szimplicizáló hatású dekorativitásának, a statikus formai egyensúlynak, a szimmetria merevségének a feloldásához volt szükség a nagy felületek gazdag belső formai és színbeli megmozgatására. Ezek a firkák, belső húzások egy helyen sűrűsödnek, máshol ritkulnak, s színbeli arányaik is változóak, anélkül, hogy ennek a belső mozgásnak a tárgyi plaszticitására bármiféle hatása volna. A festőalap, a sötétszürke fotókarton, mivel sok kis területen fedetlen, meghatározza a kép domináns félsötét tónusát, hiszen még a tiszta színeken is átüt, megtöri, egy késő délutáni fénytelen szoba színeivé álmosítja őket. A sötét-félsötét színek közötti nagyon finom, alig észrevehető átmenetek között legvilágosabb forma a komód, a rend szervező központja, és a jobboldali sejtelmes fény, a téri bizonytalanság előidézője. Ez a tompa, homályosra megtört színegyüttes egy olyan világot mutat be, ahol minden tárgy tudja a maga hagyományos helyét, s a hagyomány felidézése által enyhén idillikus-nosztalgikus érzetet ébreszt. Az egész enteriőrben valami zártság, valami akváriumszerű van, mely talán a zöldek uralmában, az apró vonalkázott felületek sűrűsödő-ritkuló ritmusában, a hideg-melegérték között ingadozó színhatásban, a sejtelmesen megvilágított tárgyak bizonytalan felületmegmunkálásában ragad meg. A bensőséges hangulatú megszokott rendhez ragaszkodó életérzéssel találkozik a néző, amely a bizonytalanságokat szívesen elkendőzi, s ebből egyfajta felszínesség benyomása rögződhet, nem a festői munkában, hanem a világra való kitekintésben. Kokas Ignác: Harangozó (1969) (papír, olajtempera, 100 X90 cm) Kokas Ignác Harangozó című festménye abban az esztendőben készült, amelyben a festő első egyéni kiállítását rendezte — ez a kép is szerepelt a Műcsarnokban —, és amikor Rózsa Gyula megállapította róla, hogy „ ... a festő eljutott önálló gondolatvilágának önálló kifejezéséhez, megvívta harcát, mégpedig sikerrel, mert ez a gondolatvilág, ez a kifejezőképesség egyaránt korunkból fakad, és egy olyan katarktikus vívódás eredménye, amilyen a legjobb Kokas-műveknek témája és mondanivalója."

5 Rózsa Gyula a Harangozót nem sorolja a legjobb Kokas-alkotások közé „ ... natúrához közelálló és kissé primer-irodalmias szimbolizmusa" miatt. Azonban az érett művek formaelemzésének helyes értelmezéséhez szükségesnek tartja, hogy „ ... mind a kötetlenebb, mind a naturálisabb Kokas-kompozíciók színeiről és faktúráiról", ezek „ ... fokozatos önállósulásá"-ról

6 szó essen. E képi elemek naturális formákból kiszakadó függetlenedésének egyik — nem időbeli hanem fokozatbeli — állomása a Harangozó. Benne ezek a motívumoktól még nem független, de a kompozíció bizonyos helyein önálló erővel, magukból fakadó energiákkal fellépő elemek az irodalmias mondanivaló szolgálatában állanak. Így a mondanivaló kibontásában a képi elemek egyértelmű értelmezése helyett a témára és a naturális elemek látványra utaló kapcsolatára kell elsősor5 Rózsa Gyula: Kokas Ignác kiállítása a Műcsarnokban. Képzőművészeti almanach 2. (Budapest, 1970.) 37. 6 Rózsa i. m. 1970. 36. 416