A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1980 (Debrecen, 1982)

Történelem - Varga Gyula: Adalékok a debreceni céhes ipar és a mezőgazdaság kapcsolatához a XVIII. század végén

hája. Vetési Márton gombkötőnek is 13 marhája, 10 lova volt. Egy lakatosnak 20 marhája, 6 lova, egy kerékgyártónak 23, öt szűcsnek 20-nál több marhája volt. Legtipikusabb marhakereskedők azonban a mészárosok voltak, akik közül 12nél találtak 20 darabnál több szarvasmarhát. Volt közöttük nem egy, aki 60—90 darab marhát tartott a legelőn. A legtöbb marhával bíró iparost a paplanosok közt találtuk, aholis egy mester 103 darab szarvasmarhával és 24 darab lóval rendelkezett. De előszeretettel tartottak heverő marhát s fölös számú lovat a szappanosok is. Közöttük öt mesternek volt 20-nál több marhája s 16-nak 5-nél több lova. Még a csizmadiák közt is volt mester, aki 20-nál több marhát jelentett be.

20 Az iparágaknak több mint fele két nyilasnál, tehát 10 holdnál kevesebb földdel rendelkezett. Ezek közül is 10 iparágban az egy nyilas, vagy annál kevesebb a jellemző. Ez a földmennyiség önmagában már nemigen lenne elég a megélhetéshez, de még így is számottevően pótolhatta az iparos család megélhetését. Az efféle kis „háztáji" birtokok igen jó szolgálatot tehettek a háztartási gondok megoldásában. Ilyen iparágak voltak az ötvös, szíjgyártó, könyvkötő, paplanos, csizmadia, szűcs, olajütő, kovács, kötélverő, takács. Közülük az ötvösök, szíjgyártók, olajütők rendelkeztek megfelelő igaerővel, hogy kis földjüket megműveljék. A többiek, legalábbis az igás munkákat már bérelt munkaerővel végeztethették el. (így élhettek meg Debrecenben a szántók, nyomtatók, szekeresek stb.) A bodnárok, fazekasok, csutorások, fésűsök, ácsok, molnárok, téglavetők s különösen a kőművesek csak minimális földmennyiséget bírtak. Állatállományuk is azt bizonyítja, hogy ezek a szakmák sokkal inkább saját mesterségükből voltak kénytelenek megélni. Közülük a molnárok elég sok lovat tartottak, de ezek ezt bizonyára őrlős lóként hasznosították. Jellemző, hogy ezeket — a kőművesek kivételével, akik már ebben az időben kezdtek több segéddel dolgoztató tőkés vállalkozókká átalakulni — a debreceni közvélemény „szegény" iparosoknak tartotta, akiknek a városban elfoglalt rangja, tekintélye is arányban volt szegénységükkel. Végső soron tehát megállapíthatjuk, hogy a debreceni céhes és céhen kívüli iparok közel 40%-a erőteljesen épített a gazdálkodásra, kb. 36%-nál fontos, 24%nál pedig kisebb, de nem jelentéktelen kiegészítés volt a gazdálkodás. Ha azonban figyelembe vesszük azt is, hogy a cenzuális földek mértéke csupán 56%-a a ház után való földeknek, akkor arra következtethetünk, hogy az iparosok több föld megszerzésére nem is nagyon törekedtek, hiszen ez lett volna az a lehetőség, ahol esetleges földéhségüket kiélhették volna. Az iparosoknak a mezőgazdasághoz való viszonyában azonban nemcsak az egyes iparágak között volt különbség, hanem ugyanazon az iparágon belül, az egyes iparos családok is másként viszonyultak a földhöz. Korábban is kiemeltünk már egyes családokat, akik vagy földbőségükkel, vagy fölös állatállományukkal emelkedtek ki a mesterség átlagából. Ez szembetűnő differenciálódást okozhatott az azonos mesterséget folytató iparosok között is. A mezőgazdasági tényezők éppen úgy „classisok"-ra osztották az iparosokat, mint az iparűzés hasznára kivetett adóbesorolások. Bár ilyen irányú elemzéseket nem végeztünk, de néhány példa alapján úgy tűnik, hogy az iparűzésben első adóosztályba sorolt iparosok a mezőgazdasági javak vonatkozásában is a felsőbb kategóriákba tartoznak. Tehát személyükben nagyjából ugyanazok tartoztak a jobbmódú, ennek következtében előkelőbb kategóriákba, akikből aztán a céhek vezetői, esetleg városi hivatalt viselő polgárok kikerültek. A mezőgazdasági vagyont illetően az egyszerűbb áttekinthetőség miatt négy csoportot különböztettünk meg. (Tudjuk, az adóösszeírások a különböző iparágakban változóan 2—6 classist tartanak számon). Az első kategóriába soroltuk azokat, akik összesen 4 nyilasnál több földet, négy kapásnál több szőlőt, négynél több szarvasmarhát vagy lovat tartot20 Komoróczy György: A debreceni céhesipar reformkori helyzete (1820—1848). DMÉ. 1971. 145—172. 170