A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1980 (Debrecen, 1982)
Történelem - Varga Gyula: Adalékok a debreceni céhes ipar és a mezőgazdaság kapcsolatához a XVIII. század végén
Egy 1785-ben készült jelentésből ismerjük néhány iparág termelését. 14 MesLeÉvi Bruttó Egy terNetto Egy terMesterség ter gény Inas termelés érték melőre haszon melőre eső gény darab Ft eső Ft Ft haszon Gubacsapó 87 43 47 10 659 31 320 240 7 350 57 Nyerges 6 1 1 600 600 86 365 52 Szappanos 80 10 6 3 052 49 808 555 8 879 99 Fazekas (pipás) 103 19 54 2 234 200 7 780 64 6 862 56 Süveges 6 4 1 424 353 35 204 21 Kalapos 3 5 1 2 442 1 328 166 640 80 Timaár 127 63 85 1290 6 268 33 1074 6 Egy munkásnak az évi termelési értéke tehát bruttó összeget tekintve 33— 555 forint között változott. Ebből — a kor szokásainak megfelelően — csupán a nyersanyagárakat vonták le, illetve a munka közben felhasznált csekély menynyiségű világítószert (gyertya), tüzelőt. így egy munkásnak (mester és segéd, hiszen az inasokat még nem számítottuk tényleges termelőnek) évi nettó termelési lehetősége átlagban 53 forint volt. Ha hinni lehet a jelentésnek, a szappanosok és a kalaposok munkája volt legjövedelmezőbb, míg a tímárok — talán a legnehezebb munkakörülmények között — csak 6 forint értéket kereshettek évente. Ha feltételezzük is, hogy a jelentés némileg torzítja a valóságot, nem képzelhető el, hogy ebből a jövedelemből bármelyik iparágban is szó lehetne tőkeképződésről, hiszen e, kb. két ökör árát kitevő évi haszonból olykor 6—10 tagú családot kellett eltartani. Egyelőre nincs összehasonlító anyagunk más magyarországi városok iparának termelékenységére, annyi azonban szinte bizonyos, hogy ez a jövedelem nem tekinthető magasnak. S aligha tévedünk, ha feltételezzük, hogy a debreceni iparosok azért is érdeklődtek a föld és az állattartás iránt, mert megélhetésükhöz szükségük volt valamiféle „őstermelő" tevékenységre. A debreceni iparoknak csaknem mindenike szoros kapcsolatban volt a mezőgazdasággal. Nemcsak azzal, hogy az itteni iparok nagyobb része (a felsorolt 47 iparágból 25) a mezőgazdaság nyersanyagait dolgozza fel, vagy azzal, hogy legkevesebb 80%-ban a mezőgazdasági lakosság igényeit elégíti ki, hanem azzal is, hogy az iparosok nagyobb része maga is gazdálkodott. Nem oktalanul állapíthatta tehát meg a XIX. század elején a Társalkodó Cs.-vel jelzett szerzője: „Nem távozunk el az igazságtól, ha azt mondjuk, hogy ezen város inkább szántóvetők lakhelye, mint mesterembereké s művészeké". Majd: ,,a' csizmadia, varga, kereskedő, pap, ügyvéd, tanító egyszersmind földművelő, elannyira, hogy szoros értelemben vett hivatásuk csak mellékes". 15 Valahol itt kell tehát keresnünk a nyitját annak az ellentmondásnak, mely az iparosok nagy száma — sőt számbeli fölénye — s a város képe között van. Hogyan lehetséges, hogy az ország legiparosodottabb városa a külső szemlélő számára egyértelműen parasztvárosnak tűnik? Erre a kérdésre adhat némi magyarázatot a közölt összeírás. Az összeírás szerint 1771-ben az 1124 háztulajdonos és a 773 házzal nem rendelkező mester, tehát összesen az 1897 iparos összesen 1974 2/6 postfunduális és 1010 1/2 cenzuális nyilast bírt. Ez összesen kb. 9870 hold ház utáni és 5050 hold 14 HBMLT. IV. A. 1011. v. 1 cs. (1770). Az 1785-ben készült jelentés meglehetősen körülményesen válaszol a Helyt. Tan. által feltett kérdésekre. így a fenti eredményeket csak meglehetősen bonyolult számolásokkal tudtuk kikövetkeztetni, ami nyilván önmagában is hibalehetőségeket takar. A forrásra Balogh István hívta fel figyelmemet, melyet itt is köszönök. 15 Társalkodó. VI. 1837. 9. 31, 10. 35. 167