A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1980 (Debrecen, 1982)

Történelem - Varga Gyula: Adalékok a debreceni céhes ipar és a mezőgazdaság kapcsolatához a XVIII. század végén

Varga Gyula Adalékok a debreceni céhes ipar és a mezőgazdaság kapcsolatához a XVIII. század végén Az európai feudális város jellegzetes polgára a háztulajdonos kereskedő és iparos volt. „A város az ő ügye, általa és érette létezett".

1 A magyarországi városok kutatói azonban többször rámutattak arra, hogy az iparosok itt, akár céh keretekben dolgoztak, akár azon kívül, sohasem szakadtak el véglegesen a földtől, hanem arra törekedtek, hogy az alapvető élelmiszereket maguk termeljék meg. Soknak földtulajdona is volt, de akik nem rendelkeztek elegendő földdel, azok is tartottak háziállatokat, s ha másképp nem, részesmunkával igyekeztek maguknak élelmet, állataiknak takarmányt szerezni.

2 Ha ez így igaz általánosságban, még inkább jellemzőnek kellett lenni abban a Debrecenben, amely földszerző akcióinak a tetőfokán, a XVIII. században olyan földbőséghez jutott, hogy polgárainak szinte minden igényét kielégíthette. A földhöz való ragaszkodást erősítette a város közszelleme is, mely az elmúlt évszázadokban elszenvedett súlyos megpróbáltatások alatt megtanulta, hogy érdemes a legalapvetőbb dolgokban az önellátásra berendezkedni. Ezt segítette az a szokás, hogy a városi portához — mintegy portális appertinentia — automatikusan járt bizonyos mennyiségű földterület. Ezt nevezték „ház után való földeknek", melyet a háztulajdonos akkor is igénybe vett, ha nem a földművelés volt a fő foglalkozása. A ház után való földeket előbb három, majd 7—8 évenként újra osztották, s ilyenkor a ház tulajdonosának családja, igaereje s a belső telek nagysága szerint lehetett bizonyos területet (maximálisan 22 holdat) megkapni. 1774 után a ház után való földeket véglegesen felosztották, tehát ezután csak öröklés, vásárlás útján lehetett már ilyenfajta földekhez hozzájutni. Debrecenben a XVIII. század folyamán azonban másfajta földszerzési lehetőség is volt. A város ugyanis az előbb zálogként, majd örökösen megszerzett földjeit, pusztáit ugyancsak kiosztotta a polgárok között. Ebből ki-ki tehetsége szerint pénzért válthatott meg bizonyos számú nyilast. Egy nyilas kb. 9000 négyszögöl volt s egy család 16 nyilasnál többet nem válthatott.

3 A város iparának jellegét, arculatát nyilvánvalóan alapvetően meghatározta, hogy az ipart űzők milyen mértékben vették igénybe a város által felkínált földszerzési lehetőségeket. E kérdést a Debrecen ipartörténetével foglalkozó munkák eddig általában csak éppen érintették. Éppen ezért bizonyára nem lesz érdektelen, ha itt közrebocsátjuk annak az összeírásnak az anyagát, melyet valószínűleg: 1771-ben készítettek, az 1769—1770-ben Debrecenben működő Vécsey-féle com1 Gyimesi Sándor: Az európai városok a kapitalizmus küszöbén. Sz. 106. 1972. 284. 2 Mérei Gyula: A magyar céhrendszer 1848 előtt. Sz. 82. 1948. 63. Schwartnert idézve megállapítja: „Magyarország minden városa — Pestet és Pozsonyt sem kivéve — a városi iparon kívül mezőgazdaságból, állattenyésztésből él." „A legtöbb kézművesnek szántóföldje is van, sőt számos városban a régi szokás szerint gondosan az ablak alatt tárolják a trágyát". 3 Zoltai Lajos: Debrecen város lakossága foglalkozási ágak szerint a XVIII. század végéig. Régi Okiratok és Levelek Tára II. 1906. 7—8. füz. 6—20.; Módy György: Földtulajdon Debrecenben a XVI—XIX. században. DMÉ. 1958—1959. 33. 163