A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1980 (Debrecen, 1982)

Történelem - Takács Béla: Debreceni inasok élete a XVI–XVII. században

Takács Béla Debreceni inasok élete a XVI—

XVII. században Mai nyelvhasználatunkban az „inas" szó ritkán fordul elő, mert helyette előbb a „tanonc" elnevezést, majd a szocializmust építő társadalmunkban az „ipari tanuló — ipariskolás" kifejezést alkalmazzuk arra a fiúra vagy lányra, aki az ipar valamelyik ágához szükséges ismeretet és gyakorlatot, rendszeres iskolai képzés útján sajátítja el. Hazai ipartörténetünkben a mai értelemben vett ipari tanulót kezdettől fogva mindig „inas"-nak, esetleg „apród"-nak nevezték. Ez utóbbi kifejezést a feudalizmus korában a nemesi szolgálat legalsó fokán álló if jakra alkalmazták és innen került át a XVI—

XVII. századi céhszabályokba az inas helyetti apród elnevezés. Ha az apród a középkori nemesi társadalom legalsó fokán állott, ez méginkább érvényesült a céhrendszeren belül élő inas helyzetére, mert őt még a nemesi származással járó előjogok sem védték. A XIV—

XV. században létrejött debreceni céhek kiváltságlevelei még nagyon keveset, úgyszólván semmit sem tartalmaznak az inas beszegődtetésének feltételéről, az inas kötelességéről, járandóságáról. Az első debreceni céh, a gyapjúművesek 1398-ban kiadott szabadalomlevele, amelyet két évszázad alatt többször átírtak, megerősítettek és kibővítettek, az inasokat nem is említi, csak az 1599-ben, Nagy Gál István főbíró által összeállított céhszabályokban találunk részletesebb rendelkezéseket az inasokkal kapcsolatban. 1599-ben a debreceni gyapjúművesek már manufakturális keretek között, négy féle mesterségre tagozódva dolgoztak és a szabályzat külön-külön határozza meg a posztónyírók, vásári míves szabók, szűr míves szabók, váltó míves szabók inastartásának rendjét. A posztínyíró mesterek számára a céhszabályzat XLVII. artikulusa előírja: „Az apród inast a nyírő mesterek két egész esztendeig tartozzanak be fogadni, két-két mester előtt kelljen meg fogadni, a mely inast pedig pínzért fogadnak be tanítani, azt egy esztendeig fogadják és a két esztendeig való inasnak ruhája ollyan formán legyen, mint a váltó míves szabó inasnak ruházattya vagyon". Nézzük tehát, hogyan rendelkezik erre vonatkozólag a szabályzat XXVI. artikulusa: „Ezen váltó míves szabó rend a tanuló inast három esztendőre fogadja be, fogadja meg pedig két mester előtt, kinek három esztendeig fizetése ez legyen: első két esztendőre adgya neki viselő ruháját, avagy pedig két barazlai felszer új dolmant, az mint az inas kívánnya, harmadik esztendőre egy barazlai nadrágot, egy közigler dolmant, övig bélletett, egy barazlai mentét, négy inget, négy gatyát, sarut, süveget a mennyivel meg éri három esztendeig, annak felette tanícsa is". A vásári míves szabó mesterek szintén három esztendőre fogadták fel az inast a céhmester jelenlétében. A XXVIII. artikulus elrendeli, hogy: „első esztendőre az inasnak adjanak egy felszer barazlai chuhát, egy barazlai nadrágot, két inget, két gatyát, avagy viselő nadrágot, az második esztendőre is egy felszer lemberg dolmant, abát, vagy köziglert, két inget, két gatyát és egy barazlai nadrágot, avagy viselő nadrágot, látván pedig ruhátlan voltát az ura, ez két esztendőre adgyon egy szűrt, akar egy ködmönt is neki, az harmadik esztendőre egy 117