A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1979 (Debrecen, 1981)

Művészettörténet - Sz. Bíró Katalin: „Lakodalmasok” – Holló László lakodalmi témájú képei

síkjait, ezáltal a különböző nézőpontú irányok és hajlások változásait nem látjuk töréseknek, hanem a sajátos szerkezetű képtér elemeinek szerves összetartozását érezzük. A képelemek nem egy valóságosnak látszó tér illúziójához igazodnak, hanem a mű belső rendszeréhez. Ezt a rendszert a kompozícióbeli hangsúlyok egyértelmű elhelyezése — a figurák csoportját emeli ki —, valamint a hangsúlyos és alárendelt elemek összefogása jellemzi. A mű alapvető feszültségteremtő tényezője a többnézőpontú terek zárt egységben tartása, a „széttöredezett" képtér erőinek „küzdelme". Ezt a festő a formák, színek, fények és a festék különböző tulajdonságainak megszervezésével éri el. Azaz felhasználja a természetes és spontán formák kapcsolatát, a formai elemek irányulását, az ennek segítségével meghatározott fő erővonalak, belső szerkezeti vonalak és befoglaló formák téralakító erejét, továbbá a színek fényértékében, tónusában, telítettségében, hideg-melegértékében megnyilvánuló kontrasztokat és az olajfesték felületi sajátosságait. Holló a kép formaépítkezésében nem szakad el a természetes formáktól (föld, ég, emberek, templom, ház, fa). Azokat viszont spontán formákból építi fel, amelyek csak egyegy természetes forma és a képfelület egészében nyernek értelmet, jelentést. Csakis a spontán és látványra utaló formák sajátos viszonyában, és a kép szerkezetének, színezésének, faktúrájának „egyneműségéi-ben születhet meg az a fajta képi téralakítás, amelyben az illuzionisztikus háromdimenziós tér formaelemei egyúttal a képsík dimenzióiban is megmaradnak. A megvilágított és az árnyékos felületek váltakozásával a természetes formákat háromdimenziós mivoltukban állítja elénk a festő. Mégis erőteljesen érvényesül ezek kétirányú kiterjedése, vagyis az, hogy a képfelület síkjában helyezkednek el. Ennek oka, hogy a látványszerű elemek részleteinek, a spontán formáknak, csak a kétdimenziós tulajdonságát hangsúlyozza. S mivel ezek a természetes formák együttesében betöltött funkciójuk mellett erőteljesen önálló életet is élnek—mint a képsík két dimenzióját hordozó elemek —, és a többi részletformával való kapcsolataik, egymásmellettiségük, „egyneműségük" is hangsúlyozott, így ez a tulajdonságuk ugyanolyan erővel érvényesül a természetes formák térbeliségének meghatározásában, mint a fény-árnyékos felületek plasztikus illúziót keltő hatása. A formák mozgásrendszerének fő erővonalai és a kompozíciós séma vázát alkotó szerkezeti vonalak a formák irányának megszervezésével jöttek létre. A természetes formák mozgásiránya mind függőleges (a figurák, a fa törzse, a ház a tetővel, a torony), csak a távoli facsoport tömege és az ég, a felhővonulatok iránya vízszintes vagy ettől alig eltérő ferde. A figurákat felépítő árnyékos és megvilágított foltok iránya is legnagyobbrészt függőleges, de ezek több helyen vízszintesen vagy átlósan találkoznak egymással, így alárendelten ezek az irányok is érvényesülnek (például a menyasszony figuráján). Ahol a vízszintes spontán formák erőteljesebbek lehetnének (mint a második nőalak ruháján), az összekapcsolódásuk enyhíti ezt a hatásukat: vagy lépcsőzetesen illeszkednek, vagy egymásba ékelődnek — de mindenképpen függőleges ecsetnyomok és nem vízszintes találkozási vonalak mentén. A környezeti elemek között még a nagyobb függőleges formák részleteiben is erőteljesebbek a vízszintes és a vízszinteshez közeli ferde irányok, mivel párhuzamosok erősítik ezeket. (Például: a háztető eresze, az alatta húzódó árnyék, a házfal megvilágított része, lejjebb a talaj váltakozóan világosabb és sötétebb, csaknem párhuzamos foltjai.) Mindezek alapján főbb erővonalaknak tekinthetők az első öt figura függőleges tengelye és a csoportot határoló két ferde egyenes, amelyek a kompozíció függőleges szimmetriatengelye felé (tehát egymás felé) hajlanak. (A kislány figurájának tengelye balfelé dűl, ám iránya alárendelt a határoló erővonalaknak, mivel rövidebb, a főbb erőpontoktól kissé távolabb húzódik és a baloldali határoló vonal belefoglalja ezt is a függőleges erővonalak csoportjába. A csoportból kifelé mutató irányával azok függőlegességét és együvé tartozását emeli ki.) A hangsúlyozott (többször megismételt, párhuzamos részletformákkal nyomatékosított sőt, mint az előbb szó volt róla, alárendelt ellentétes irányokkal is kiemelt) függőlegesekkel szemben a látható horizont vízszintese kevésbé hangsúlyos: csak a baloldalon érvényesülhet, mivel a figurák felszökő formái takarják. A másodlagos erővonalak a talaj formáinak irányában húzhatók meg. Az egyre távolabbinak tűnő környezeti és háttérbeli elemeket ezek kapcsolják egymáshoz és az előtér alakjaihoz. Ezek a párhuzamosokkal erősített összekötő formák a látható horizont felé tartanak, a vízszintes felé hajlanak, így éppen ellentétes irányúak a csoport erővonalaival, és kevésbé hangsúlyosak 408 \