A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1978 (Debrecen, 1979)

Néprajz - Jankó Ákos: A fonó munkaszervezeti és társasösszejöveteli formáinak történeti és recens vizsgálatához

közötti továbbélésében, a régi életformához való ragaszkodásban, mint inkább az új gazdasági helyzetben is jelentkező szükségszerűségben, kényszerűségben kereshetjük. Bár a kalákák a fiatalok számára a fonók kereteinél nagyobb, szélesebb körre kiterjedő ismerkedési, szórakozási lehetőséget nyújtottak, magáért a szórakozásért általában nem rendeztek kalákát. A felszabadulás utáni új életforma, újabb gazdasági növények térhódítása (dohány), a téli hónapokra is mind több munkát adott a családoknak, s ahol a kendertermesztés iránti igény nem csökkent, vagy csak kis mértékben változott, ott a szösz feldolgozásához fokozottabb társadalmi segítség igénybevétele vált szükségessé. Az önállóságra törekvő s az egymásrautaltságot kifejező feudalista jellegű paraszttársadalomnak a múlt század második felétől, különösen pedig a századforduló idején történt nagy átalakulása mindinkább elősegítette a kölcsönös segítésen alapuló társasmunkákkal és ezek hagyományos munkaszervezeti formáival szemben a munkaadó és munkavállaló közötti, egyéni munkaviszonyra épülő új munkáltatói rendszer kifejlődését. A kapitalizmus térhódításával a paraszti gazdálkodás szervezésében is megjelent a bérmunka, aminek alkalmazása a korábbi kalákarendszerű társasmunkák rovására főként módos parasztgazdaságokban terjedt. Ahogy a feudalista jellegű népi társadalom jellemző munkaszervezeti formája volt a kalákafonó, úgy a kapitalizálódó módos parasztságé a fizetésért való fonatás. Ez a kalákamunkákkal szemben kialakuló munkaszervezeti forma kifejezője lett a polgárosodó nagyparaszt más munkaerejét kihasználó törekvéseinek is. A fizetésért való fonatás különösen az első világháború előtt volt szokásban, de a szösz feldolgozásának ez a bérmunkán alapuló újabb szervezeti formája egész területünkön a legutóbbi időkig élt. Módos családok szegény asszonyokkal fonatták meg szöszüket. Ha fontak is, inkább csak szórakozásból, időtöltésből tették. Fonóba nem jártak, lányaikat is egymás társaságában inkább kézimunkáztak. A fonásért terménnyel, élelemmel fizettek. A fonal megszövését is mással végeztették. Ha sok szöszük termett, annak megfonása számukra nem okozott gondot. Ilyenkor azt mondták: — Majd megfonja lisztes Kati, meg pecsenyés Mari! A tehetősség tudata, fölényes magabiztosság szülte a másik elterjedt szólást is: — Megfonja a kamra! Mindig akadtak szegény asszonyok, akik csekély fizetség ellenében vállalták a munkát. Szegény és özvegy asszonyok számára, akiknek nem volt földjük, nem termett kenderük, s maguknak nem fonhattak, ha szerény mértékben is, de kereseti lehetőséget biztosított a fonás. Porcsalmán emlegették, hogy voltak olyan asszonyok, akik télen a fonásból éltek. — Fonjunk, hogy forduljon egy kis sóra, ecetre! — mondták egymás közt, s nem szégyellték, ha a jövedelemszerzésnek e módjára kényszerültek. Tiszakóródon az 1920-as években még többen fontak fizetésért, mint a felszabadulás után. Gyengék, tehetetlenek, özvegyek, akik nem tudtak másképp keresethez jutni, a fonással némi jövedelmet biztosíthattak maguknak. Lányok is foglalkoztak fizetésért való fonással. Terményben, élelemben egyeztek. Az 1950-es években a módosabb asszonyok már inkább pénzért fonatták. Ez időben 5,— Ft-ot fizettek egy pászma vékony fonál megfonásáért. Megmaradt azonban a természetbeni fizetés szokása is. Ha valakinek szüksége volt terményre, élelemre, kért attól, akinek több termett, s font érte. Előfordult, hogy sütőtököt adtak fonásért. Tiszacsécsén krumplival, liszttel, szalonnával, hússal fizettek, csak elvétve pénzzel. Újabban itt is inkább pénzért adták ki fonatni a szöszt. Milotán szegény asszonyok ócska ruháért is fontak. Túristvándiban az 1950-es években 5,— Ft volt egy pászma fonal megfonásának díja. Azelőtt a munkáért inkább élelemmel fizettek. Fülesden szokás volt harmadában is fonni. A szöszt kilóra számolták. Csaholcon pásztor, vagy cigányasszonyok fontak leginkább fizetésért. Tisztaberekén az 1860-as években 30 krajcárért fontak egy pászma fonalat, de inkább természetben fizettek. Szegény asszonyok néha télen fontak, s tavasszal kaptak érte gacsitojást (kacsatojást). 15 gacsitojásért 5 pászma fonalat kellett fonni. Ha a nagygazda megszántotta egyik szegény asszony földjét, akkor az a szántás fejében font, kapált a gazdának, vagy abban a munkában segített, amiben el volt maradva a gazda. Ha terményben, élelemben vagy más természetbeni járandóságokban egyeztek is, úgy mondták, pénzért fonnak, mert nem ingyen történt a munka. Nemcsak módosak, elvétve szegényebb családok is adtak ki szöszt fonatni. Ha tejük, tojásuk, kendermagjuk volt, s valamelyik szegény asszony éppen rászorult, szívesen adtak, s azt mondták: — Fonj érte! 25 tojásért 10 pászma fonal járt. Volt asszony, aki az aprószöszt kiadta pénzért fonatni, maga pedig jó szöszt vállalt, szintén fizetésért. 312