A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1975 (Debrecen, 1976)

Természettudomány - Fintha István: A Szatmár-beregi síkság növénytakarójának változásai az utolsó évszázadok során és a vegetáció természetes rekonstrukciós folyamatai napjainkban

Fintha István A Szatmár-beregi síkság növénytakarójának változásai az utolsó évszázadok során és a vegetáció természetes rekonstrukciós folyamatai napjainkban A Szatmár-beregi sík hazánk legkeletibb síksági tája. Nagyalföldünk északkeleti sarkán, nagyjában az ÉszakAlf öld tömegesebb területével azonos (lásd a térképvázlatot!). Határai, természeti földrajzi viszonyai ismeretéhez az alábbi munkák szolgálhatnak: Marosi-Szilárd 1969.; Bacsó 1959.; Ballá 1954.; Berényi 1964.; Borsy 1954., 1959.; Bulla 1964.; Fodor 1953.; Stefanovits 1953., 1963.; Szebényiné 1954. stb. Természeti értékeinek kutatottsága, élővilágának feltárása a rendelkezésünkre álló irodalmi adatok tanúsága szerint korántsem mondható olyan alaposnak, mint azt országunk számos területénél láthatjuk. Neves botanikusaink közül többen foglalkoztak ugyan egyes részeinek behatóbb vizsgálatával (pl. Boros 1962.; Hargitai 1942., 1943.; Juhász-Nagy 1959., I960.; Simon 1950., 1952., 1953., 1954., 1957., 1960. stb.). A kutatások azonban legtöbbször idényjelleggel folytak, és a távoli központokból való kiszállásos módszer nem engedte, hogy térben és időben egyaránt tág területeket öleljenek fel. A vidék képének igazán tüzetes megismerése tehát még várat magára (talán addig, mikor már igazán késő lesz keresni az ősi állapotok most még számos helyen meglevő értékeit?), de évtizedes ott-tartózkodásom megfigyelései alapján is mondhatom: érdemes több fáradságot fordítani „felfedezésére"! Amikor Tuzson először leírta a bátorligeti őslápot (1914.), a következő megállapítást tette róla: „az észak és dél, a hegységek és puszták legváltozatosabb növényvilágát rejti magában" s „északvidéki jellegű zsombékosa kétségtelenül maradványrésze egykori szubarktikus növényvilágának". E véleményt jelenlegi ismereteink szerint is bátran alkalmazhatjuk a Szatmár-beregi síkság jókora területére, hiszen eddigi tapasztalataink ezt máris igazolják és remélhető, hogy a későbbi vizsgálódások eredményei méginkább aláhúzzák majd. Különös értéke a vidéknek nagymértékben „eldugott" helyzete. Félreeső volta magyarázza viszonylagos ismeretlenségét, illetve régóta akadályozza fokozottabb megismerését. Rajta a kultúrterületek térhódítása, valamint az antropogén hatásokra beálló degradáció aránylag csekély mérvű. Ezért tartotta meg a táj igen sokoldalúan hajdani vonásainak zömét, és ezért nyújthat még napjainkban is igen sok meglepetést úgy a botanikusok, mint a zoológusok számára. Sajátos jellegét elsősorban fejlődéstörténete határozta meg. Felszínének alakulásában, növénytakarójának valamennyi változásában a legnagyobb szerepet minden időkben a víz játszotta. (Borsy\ 1959.; Simon 1957.; Stefanovits 1953. stb.) E megállapítás igazsága soha nem volt időszerűbb és kézzelfoghatóbb, mint a közelmúltban, mikor az eddig ismert legnagyobb fokú, legpusztítóbb árvizet kísérhettük figyelemmel a Tisza-Szamos közében (1970.). 5* 67