A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1975 (Debrecen, 1976)

Néprajz - Dankó Imre: Változások a magyar parasztság életmódjában, kultúrájában, különös tekintettel a dél-bihari síkságra

irányt. A korábbi zsír, zsiradéknyerő lehetőségek (különféle olajok sajtolása, ütése, szamárhizlalás stb.) megszűnése vagy minimálisra való összezsugorodása, de nem utolsó sorban az utóbbi száz év alatt végbement élelmezési, főzési változás is rákényszerítette a parasztságot, hogy zsírfajtákat tartsanak és azokat a lehető legjobban kihizlalják. Ez pedig kondákban, legeltetéssel nem volt lehetséges. Ezért terjedt el az ólazó sertéstartás szinte egyik napról a másikra. A hizlalásig megmaradt ugyan a csürhézés minden faluban, mindennapi kihajtásos rendszerrel, de ez is egyre inkább szűk területre szorult és szükségképpen magával hozta, hogy esetenként a sertés odahaza valamilyen eledelt kapjon. Ez leginkább szem volt, azaz morzsolt kukorica, de néha, különösen fiatal sertéseknél ivós, azaz vízzel feláztatott korpa vagy kukoricadara. Esetleg a kettőnek a keveréke, illetőleg krumpli, tök. A hizlalás szinte kizárólag kukoricával történt. Eleinte szemesen etették, majd amikor már jó hízásban volt a sertés, darára tértek át. Sokan próbálkoztak más termések etetésével is, legtöbben - mint ahogy arról már szó esett krumplival próbálkoztak; akadtak olyanok is, akik tökön tartották a sertésüket; de ezek elszigetelt jelenségek maradtak és a minőséget lerontották. Természetesen a hizlalást nem bíró hússertések ebben az időszakban háttérbe szorultak, sőt ki is pusztultak. így járt területünk híres sertésfajtája, a szalontai disznó is. Pedig egyideig uradalmi, nagybani tenyésztése is folyt, mint például az okányi és a geszti uradalmakban. Hasonló fajtaváltás történt a juhok esetében is. A magyar juh átadta helyét a gyapjúra hasznos birkának. A magyar juhnak a gyapja kevésbé volt fontos, húsáért, bőréért és tejéért tartották. Számbeli csökkenése egyébként is bekövetkezett volna, mert idők folyamán a legelőterület nagyon megfogyatkozott, de az az átalakulás, amely a juhhúst meglehetősen kiküszöbölte, amely a bőrruhákat elvetette, végleg leszámolt ezzel a nemes állatfajjal.'

21 Tekintve azonban, hogy területünk egyes részei kiválóan alkalmasak a birkalegeltetésre - szikes legelők - juhtartásunk számottevő maradt. Az uradalmak mindegyikében volt juhászat, a gyapjútermelés jelentős volt. A juhbőr is fontos jövedelmi forrás volt. A századfordulótól kezdve napjainkig terjedt az a juhtartási forma, amely a házanként - családonként egy-három juhot tartott családi ünnepekre, a nélkülözhetetlen bőrruhák javítására vagy pótlására. Egyébként területünkön még ma is jelentős birkatenyésztés folyik. Biharugra, Mezőgyán, Zsadány, Sarkadkeresztúr szikes legelőinek egyetlen hasznothajtó állattenyésztési ága. A juh, illetőleg birkatenyésztéssel kapcsolatosan kell kitérnünk a vándorló állattartásra. Még a századfordulón is népes nyájakat tereltek területünkre, főleg román pásztorok, Erdély belsejéből, néhány esetben még távolabbi vidékekről: Moldvából, Bukovinából. De jelentős volt a nyári, alföldi itteni legeltetés is. Az aszálysújtotta területekről sokszor többen rendszeresen ideterelték nyájaikat, gulyáikat és itt legeltették. Nemcsak az 1863. évi nagy ínségben volt ez így, hanem máskor is. A Nagy-Kunságból, Csongrád, Szentes vidékéről; a Duna-Tisza közéről gyakran hajtottak területünkre nyaranta állatokat legeltetni. A vándorállattartásnak az első világháború vetett véget; illetőleq a hazai állattenyésztésben beállt általános változás. A XVIII. század elejétől kezdődően egyre fokozódó baromfitartást figyelhetünk meg a dél-bihari síkságon. A fejlődés menete az volt, hogy a víziszár321 Vö.: GYÁL. Tisza-iratok. Számadáskönyv. 1833. Mart. 15. 99. tétel. 458