A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1975 (Debrecen, 1976)

Néprajz - Dankó Imre: Változások a magyar parasztság életmódjában, kultúrájában, különös tekintettel a dél-bihari síkságra

Kaszálóról nyerte. A kaszáló volt a szénatermő hely. A réten legfeljebb legeltetni lehetett, de a vízszabályozás előtt még azt sem igen, mert sok veszélyt rejtegetett. A vizes rétek még az ármentesítés után is veszélyesek voltak az állatok számára. Kötegyán község képviselőtestülete például 1903-ban azt követelte, hogy a Csipkéspuszta belvizeinek levezetése céljából a községi közlegelőn épített csatornát, az úgynevezett Gyáni-kanálist, a Fekete-körösi Ármentesítő Társulat építtesse ki és vegye fel a belvízcsatorna-hálózatba, mert jelenlegi állapotában nem jó. Nem képes elevezetni a belvizeket, sőt elárasztja a legelőt, és ezzel elveszi az állatok élelmét. Ugyanakkor mélyedése pedig veszélyes a jószágra.

315 A vizes világban azonban nem tartottak ennyire a víztől. Másmilyen, igénytelenebb, a talaj különbségeket és az időjárási viszontagságokat jobban viselő állatfajtákat tartottak. A régi disznó például alig különbözött a vaddisznótól. A legeltetésre szolgáló terület neve pedig mező vagy még inkább legelő volt és élesen elhatárolták mind a réttől, mind a kaszálótól. Az ugraiak 1770ben például azt mondták, hogy „Legelő mezeink Falu határán szűkön vadnak és azon okbul még eddig megengedte az Uraság Helységünk körül lévő Pusztáin járni, a' holott kaszállás előtt is mindenféle marháinknak elegendő Legelőmezei vágynak."

316 A szénatermelés a legelőterületek és a szilaj állattartás csökkenésével egyenes arányban nőtt. Régen a szilaj állattartás idején is szükség volt némi szénára, téli élelemre; amit a téli szállásokon halmoztak fel, vagy a rétszélben, olyan helyeken tároltak, ahol télen tartózkodtak az állatokkal. Ez a széna azonban csak kiegészítő jellegű élelem volt és általában csak végszükségben etették fel. Amíg csak lehetett, legeltették a jószágot. Ezért is hajtották az állatokat tél felé a rétszélekbe, ahol gazdagabb növényzet volt; maradt még télre, mint a legelőkön. Minden község határában egészen napjainkig jó kaszálók voltak. A kaszálandó fű azonban nem volt mindenütt egyforma. Minőségileg sokban különböztek egymástól. Kötegyánban például 1849-ben különbséget tettek fűszéna és sásszéna között. Ez utóbbit, ahogy az akkori feljegyzés mondta, röviden sásnak is nevezték.

317 A sás kevésbé volt értékes s minthogy igen gyakori volt, a tiszta fűszénát igen megbecsülték. A „vízre néző" kaszálókon általában kétszer kaszáltak évente. Az első kaszafű széna volt a sarjú. Rendekre vágták és otthagyták száradni. Két-három napi száradás után villával felforgatták a rendeket, hogy az alja is száradjon. Ujabb három-négy napi száradás után a rendeket szénálló gereblyékkel összehúzták és boglyákat csináltak belőlük. A széna a boglyákban elállhatott a következő kaszálásig is. Fűnevelésre alkalmas idő esetén kétszer is lehetett kaszálni. Nagy aszály idején azonban be kellett érni az egyszeri kaszálással. Ilyenkor különösen értékes volt a kukorica, mert a szár, a kukoricalevél sokban pótolta a hiányzó szénát. A dél-bihari szénamunkáknak változatos eszközanyaga, munkafolyamata alakult ki idők folyamán. Márcsak földrajzi közelsége miatt is alig különbözik valamit a Szabó Mátyás által leírt Körös menti szénamunkáktól.

318 Dél-Biharban az állattenyésztés mindig nagyon fontos volt. A jobbágyfelszabadítás előtt az állattartás a jobbágy jövedelmének majdnem ellenőrizhetetlen gyarapítója volt. Megadta ugyan az állatokból is a dézsmát, a nonát, 315 HBmL. Kötegyáni képviselőtestületi jkv. 1873-1904. 1903. 22. sz. 316 OL. Helytartótanácsi lvt. Dep. Urb. (C. 59.) Tab. urb. Bihar m. Ugra. 317 HBmL. kötegyáni protocollum 1842-1874. 185. 1849. 318 Szabó Mátyás.- A Körös és Berettyó alsó-folyása rétgazdálkodása. Néprajzi Közlemények 1957. évf. 1-94. 455