A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1975 (Debrecen, 1976)

Néprajz - Dankó Imre: Változások a magyar parasztság életmódjában, kultúrájában, különös tekintettel a dél-bihari síkságra

területen, mind a paraszti kis-, mind a földesúri nagybirtokon egészben vetették. Leginkább a „fehér krumplit", azaz az úgynevezett Ella-krumplit termelték. A „rózsa"-krumpli úri asztalra való volt. Eladásra termesztették. Mind a tengeri, mind a krumplitermesztés legfontosabb, mondhatni egyetlen eszköze a kapa volt. A kapákat a múlt század 70-es éveiig a „vasas tótoktól" szerezték be a vásárokon, vagy a közeli városok lerakatainál. De helyben is csináltak. Geszten például Proksz Jenő és Tóth Béla kovácsokról azt tartja az emlékezet, hogy nagyon jó, erős kapákat készítettek. A kapa formája nem sokban különbözött egymástól a falvakban. Az úgynevezett „tőtő kapa" hosszúkás, lesarkított alakú volt. 1938-ban - mondják Geszten - bejött a német kapa. Ez „gömbölyű formájú" volt, a répához és a kukoricához használták. De mára már kiment a divatból. Ennek a kapafajtának az eltűnését adatközlőim nem tudták megindokolni, mint ahogy arra sem tudtak elfogadható magyarázatot adni, hogy miért nevezték német kapának. A répatermesztés viszont eléggé elterjedt. Ezt is az uradalmak vezették be a múlt század elején. Az istállózó állattartás fejlődésével párhuzamosan növekedett a répa termesztése. A cukorrépát is az uradalmak kezdeményezték. A cukorrépa nem igényelt különösebb tárolást, mert egyenesen a cukorgyárba szállították. A marharépát azonban vermelni kellett. A répavermelésnek több fajtája alakult ki. A legegyszerűbb forma az volt, hogy a meglevő udvari (nem gabonás) verembe behordták, szalmát szórtak rá és vékonyan leszórták földdel. Ahol verem nem volt, ott nagy gödröt ástak az udvar hátulján. Belerakták a répát jó tetősen. Letakarták szalmával és utána lefedték földdel. A begyulladás ellen szellőző csóvát hagytak, a gödör nagyságának megfelelően egyet vagy többet. Ebből a fajta vermelésből alakult ki az uradalmak répakúpozása és még később prizmázása. Mindkét formát már a századforduló előtt is alkalmazták. A kúpozás azt jelentette, hogy kis mennyiségű répát a földön, minden ásás nélkül kúp alakúan felhalmoztak. Lefedték szalmával és aztán körülárkolták. A körülárkolásból kikerült földet pedig ráhányták a szalmára. A csúcson csóvát hagytak a szellőzésre. A körülárkolás arra szolgált, hogy a víz fel ne vegye a kúpot, eső vagy olvadás idején. Egyszerre egy helyen, a répa mennyiségének megfelelően, több kúpot is csináltak. Az volt az előnye, hogy használatbavételkor nem kellett az egész répamennyiséget, hanem csak egy kúpot megbolygatni és esetleg kitenni fagynak, beázásnak. A prizmázás a kupolás nagybani formája volt. Ezt a formát kizárólag az uradalmakban, nagy mennyiségű répa esetén alkalmazták. Abból állt, hogy a répát a kijelölt földön nyeregtetőszerűen felhalmozták. Aztán szalmával befedték, majd körülárkolták. Az árkolásból kikerült földet pedig a prizma oldalaira hányták. A prizma élén szellőző csóvákat hagytak. Ennél a tárolási formánál, terjedelménél fogva, jobban vigyázni kellett az árkolásra. A prizmát a folyás (lejtés) irányába rakták, az ároknak folyókat csináltak. Kezdetben az ilyen réparakást nem prizmának nevezték. Külön neve nem volt, általában réparakás néven említették. A prizma elnevezés elterjedése kapcsolatban van a sarkadi cukorgyár működésével, a gyári tárolási móddal. Ott is ezt alkalmazták. A prizma üzemi műszó, ami a termelési kapcsolatok révén ment át paraszti használatba. A különféle termesztett növények közül meg kell emlékeznünk még a dohányról. Termesztésének korai szakasza területünkön nem ismeretes. Általános vélekedés, hogy a hegyekben kezdték el termeszteni és onnan jutott el a síkságra. Neve általánosan dohány volt; más elnevezést véletlenül sem ismertek. Ez talán adhat elterjedésére némi felvilágosítást; azaz azt, hogy területün452