A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1975 (Debrecen, 1976)

Néprajz - Dankó Imre: Változások a magyar parasztság életmódjában, kultúrájában, különös tekintettel a dél-bihari síkságra

kön török eredetű lehet. A XVIII. század elején már termelték a házaknál, kertinövényszerűen. Nagyobb mérvű termesztésébe a múlt század harmincas éveiben kezdtek csak. Ekkor a termelés fokozásához állami segélyt kaptak és ez lendítette fel a dohánytermesztést. Kötegyánban például 1847-től ismerjük „azon egyének névsorát, akik A' Dohány termesztésére nézve a Kir. Kincstártól előlegezettek."

308 A dohánytermesztés ekkortájt nagyon jövedelmező volt. Azonban igen sok munkával járt a termesztése. A kellő szakértelem is hiányzott; ezért az uradalmak dohánykertészeket hozattak. Erről már az előzőekben is volt szó. Az Almássy-uradalomba - Nyékre - például alföldi szlovák dohányosok jöttek. A dohányt palántáról ültették. A melegágyi palántanevelés az uradalmakban terjedt el, a gazdák inkább melegágy nélküli palántákat használtak. Az ültetés mind az uradalmakban, mind a gazdák földjén luggaló fákkal történt, miután sorhúzó gereblyével a sorokat meghúzták. A dohányt általában kétszer kapálták. Igen fontos volt a kacsozás. Ezt azonban csak az uradalmakban végezték el rendszeresen, következetesen. A vágásra ért dohányt a kukorica szárvágójával kivágták, aztán a szárról a leveleket késsel levagdosták. A dohányt félérésben, még zöld állapotában kellett vágni, mert az elszáradt levél már tört, nem lehetett veszteség nélkül kezelni. Az érés időpontja természetesen nem azonos a száradás időpontjával. A levágott leveleket általában füllesztették, hogy szép sima legyen, hogy egyenletesebben száradjon. A füllesztés úgy történt, hogy a tornácon, ereszaljban egymásra rakták a dohányleveleket és ezek összefülltek. Négy-öt napi füllés után szétszedték a füllő kupacokat és elkezdődött a fűzés. Ekkor a dohányleveleket kisimították, majd úgynevezett pórétűvel zsinórra fűzték őket. Egy-egy zsinór dohány volt a póré. A póré elnevezés régi keletű, mert már 1842-ben is előfordult. Ekkor Martsó Bálint kötegyáni dohánytermelő gazda azt panaszolta be a bírónál, hogy az udvaráról tíz póré dohányt elloptak.

300 A pórékat azután felakasztották száradni. Az uradalmakban erre a célra dohánypajták épültek; a gazdák a pórékat a padlásokon kötötték fel leginkább. Azonban néhány nagyobb gazda is építtetett magának pajtát. A simítás, pórézás, a kukoricafosztáshoz hasonló közösségi munka volt területünkön. Csak a dohányt nagyüzemileg termelő uradalmakban volt bérmunka jellege. A kiszáradt pórékat aztán szétszedték, majd csomózták. A csomózást a beváltok igényei szerint csinálták. Érdekes, hogy a múlt század vége felé területünk dohánytermelése hanyatlani kezdett. Sok helyt seprűcirkot vetettek a dohány helyére. Ebben a hanyatlásban azonkívül, hogy a dohány igen munkaigényes növény, nagy része volt annak is, hogy a dohánytermesztés állami monopólium lett és termelését, értékesítését mindjobban ellenőrizték. Kezdetben, sőt az ellenőrzés korai időszakában is még, a piacokon és vásárokon is árulták a jóféle dohányt. A bihari hegyvidék magyar és román népe itt szerezte be szükségletét. A pásztorok különösen jó közvetítők voltak, mert ők állatgyógyászati célra is vásároltak dohányt. A juhászok egyenesen elképzelhetetlenek voltak dohány nélkül. 1833-ból idézhetünk idevonatkozóan egy adatot is. A geszti tiszttartó feljegyezte, hogy ,,A' Birkáknak 100 csomó Kapa Dohánt vettem 8 Rft."

310 A termesztett növények tekintetében különleges helyzete volt Körösnagyharsánynak. Nagyvárad közelsége, a Sebes-Körös biztosította nedves talaj, a szűk határ, amely kényszerítőleg hatott az új, a jövedelmezőbb termelési mó308 HBmL. Kötegyáni protocollum. 1842-1874. 102-103. 309 Uo. 17. 310 GYÁL. Tisba-iratok. Számadáskönyv. 1833. Febr. 8. 370. tétel. 453