A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1974 (Debrecen, 1975)

Muezológia - Ditróiné Sallay Katalin: Hozzászólás a múzeumi restaurálás helyzetéhez

csak a munkához való jogot biztosítja, de az egyenlő munkáért egyenlő bért is kimondja. A főváros és a vidék közötti különbség felszámolására, az ellentétek megszüntetésére is számtalan megbeszélés, értekezlet, előadás hangzik el gyakran, a legmagasabb fórumoktól a legalacsonyabbakig. A megbeszélések helyett a határozatok megvalósítására kellene törekedni, a tudatosítást most már időszerű lenne tettekkel alátámasztani. A vidéki és budapesti átlagkeresetek közötti szembeszökően nagy különbségre a magyarázatot esetleg abban kereshetjük, hogy az országos múzeumoknál, illetőleg a képzőművész restaurátoroknál a besorolási kulcsszámhoz tartozó munkabéreknél módjuk van a felső határhoz közel eső összeget kifizetni, míg vidéken a sokkal szerényebb bérkeretből az alsó határt éppen túllépő fizetésre futja. Teóriánk megmagyarázza ugyan a dotációk közti különbséget, de „az egyenlő munkáért egyenlő bért" elv gyakorlata nincs megoldva, bérfeszültség jelentkezik, ami egészségtelen és káros. A nők helyzetével pedig országos felmérések foglalkoztak, aminek feltehetőleg az volt a célja, hogy hátrányos helyzetükön javítani szükséges. A felmérések adatainak nyilvánosságra hozása még nem egyenlő a megoldással. A dotáció témája körül kialakult vitát azzal zárták le, hogy a restaurátor férfiak magasabb fizetését az indokolja, hogy ők a múzeumokban rendszerint vízvezetékvillanyszerelő munkákat is végeznek, s ezt a munkát a múzeumvezetők jobban honorálják. Szocialista fejlődésünk egyik problémája, hogy a nagyüzemi termelésre áttérés során egyre kevesebb lesz a kisiparos, aki - a háztartásokban, hivatalokban vagy más olyan intézménynél, ahol nincs TMK-részleg - a vízvezeték, lefolyó vagy villany meghibásodását gyorsan megjavítaná. De kevés olyan hely van az országban ahol múzeum is van, hogy ne lenne szolgáltató vállalat vagy ktsz, amely hivatott a szerelésekre és vállalja a kisebb hiányosságok kijavítását. Az ilyen profilú vállalatoknál vagy ktsz-eknél szakembereket foglalkoztatnak, s ezeket a munkavállalókat szakképesítésük az ilyen természetű munkák elvégzésére tesz alkalmassá. Több múzeum költségvetésébe beállítanak a pénzügyi tervezéskor megfelelő összeget pl.: az Irodagépkarbantartó Vállalat „szolgáltatásaként" az író- és számológépek karbantartására, melyet intézményen kívüli TMK-nak is felfoghatunk. Nem lenne-e célszerű - ha nem is rendszeres karbantartásra, mert az említett munkáknál ez felesleges -, szocialista szerződéshez hasonló megállapodást kötni a szolgáltató vállalatokkal, hogy a hibák bejelentésétől számított meghatározott rövid időn belül az esetlegesen felmerült hiányosságokat, hibákat megszüntetik, megjavítják, elhárítják? A barkácsolás igen hasznos egy háztartáson belül, s szerencsés dolog, ha egy „ezermester" férfi akad a háznál, akivel pénzt, időt takarítunk meg. Egy intézményen belül, s most konkrétan a múzeumokra vonatkoztatva, nem lenne-e helyesebb, ha a restaurátort is a tanult szakmájának megfelelő munkakörben foglalkoztatnák, s ne a barkácsolásért kapná a magasabb munkabért, hanem a jól elvégzett restaurálásért. Kérdés az is, hogy a barkácsolással megjavított víz- vagy villanyvezeték mennyiben felel meg a szabványoknak? Nem akarunk itt kitérni arra, hogy ez kimeríti a kontárkodás fogalmát is, vagyis az ilyen állományi dolgozó a „kontár" munkáért munkabért kap anélkül, hogy jövedelemadót fizetne. Ez utóbbinak az „adókulcsa" magasabb, mint a munkabérük után progresszíve levont nyugdíjjárulék. El kell ismételnünk, hogy feltehetően - de magyarázatul is elhangzott - a múzeumigazgatók ezeket a barkácsolásban végzett külön munkákat honorálják a magasabb dotációval. A restaurátoroknak is szükségük van szakmai tudásuk gyarapítására - az alaptanfolyamokon és tanműhelygyakorlatokon, egyéb szervezett továbbképzéseken kívül is - ezért ha idejük van, a házi szerelések helyett inkább az amúgy is kevés szakirodalmat tanulmányozzák, vagy a munkánk alapját képező tudományágak: kémia, biológia tankönyveket, aminek feltétlenül több gyakorlati hasznát veszik ahhoz a munkához, amiért alkalmazzák a múzeumokban. Ebből egyenesen következik az, hogy megfelelő, vagy sokkal jobb szakmai felkészüléssel láthatják el feladataikat, aminek végül a fizetésben tükröződnie kell. Különben ha a múzeumok „mindenesei" maradnak, ez nem segít felszámolni azt a tényt, hogy a restaurátori munkát nem becsülik. 836