A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1974 (Debrecen, 1975)

Néprajz - Nagy Olga: Archaikus világkép és mese-hagyományozás

Az igaz tehát ezen a tiszten a hűséget jelenti a múlthoz, a volthoz, a ránk maradihoz. Ez a felfogás, amely a mesemondótól százszor hallott mesét (mindössze húsz mesetéma kering itt) mindig ugyanúgy követeli meg, fontos a meseforma bizonyos szinten való kialakulásához. A közösség minden tagja tudja ugyanazokat a meséket, tudja nagyon jól, százszor hallotta évek óta. Hallotta nemcsak Puci Jóskától, aki már harminc éve mesél, hanem hallotta szintén ugyanúgy Dodó Jóskától és még azelőtt a nagyapa Vizi Jóskától. Még élnek azok, akik fiatalon, vagy gyermekkorukban, az öregtől is hallották a mesét. Nos így van alkalmuk a „hűséghez" való leméréshez. Másrészt ízlésük is azon a bizonyos, valamikor spontánul, de lassan-lassan már a közösség „formaigénye" alapján alakult ki. Ez őrzi meg a mesét az újítástól, mindenféle formabontástól. A mesemondó a cselekményhez, a szerkezethez való hűségében nem tűri, tudatosan elveti azt a szokást, hogy több mesét „ragasszanak egybe", s azzal „nyújtsák" a mesét. A közösség forma-eszménye a stabil, a letisztult, s nem változó szerkezet. Ugyanezt a jelenséget találtam Görgény völgyében, több román községben, akiknek szintén volt „házi mesélőjük", ha nem is „családi alapon", de valaki kivált közöttük: talán a tehetsége nyomán, talán azért is, mert a családjában mindig szokás volt a mesélés, - tény, hogy ezek a közösségek meghallgattak mást is, de kialakult ízlésük és igényük csak a hagyományosan elmondott mesét vállalták és megbotránkozva vettek tudomást más csoportok mesélőiről és azoknak ama szokásáról, hogy több mesét is ragasztanak egybe, „toldják-foldják a mesét", és esküdtek rá, hogy az már nem igaz, az már „hazugság". Az ilyen közösségekben a legfőbb mesemondói erény a jó emlékezés: mindig hivatkoztak is erre: „Én szóról szóra mondom". (Más kérdés, hogy ez mégsincs így!) Ilyen közösségekben kialakul a meseforma bizonyos és viszonylagos stabilitása. Viszonylagos ez azért, mert csupán az előző formáihoz képest stabil, nem pedig egy abszolút stabilitás jegyében az. Ezt ugyanazokban a közösségekben mértem le. Noha bíráltak egy másik közösségből odakerült mesemondót, aki már abban jeleskedett, hogyan ragasszon össze minél több mesét, ugyanakkor nem érzékelték saját meséikben a bonyolultságot, mert az egyes epizódok, illetve mesék összefűzése már talán több nemzedéke megtörtént, ök már így vették kézhez, így szokták meg. Számukra ez volt egyszerű. A megszokott mindig egyszerű és világos. Valójában azonban az eleven folklór-élet esetében nemcsak a szerkezeti stabilizálódás, hanem az attól eltérő tendenciák is hatnak. A gazdag hagyományos készlet mindig bővítés, terjeszkedés, egymáshoz csapódás irányában is hat. A mesemondó legtöbbször nem érzékeli, hogyan csapódnak már talán a mese meghallgatása alkalmával idegen motívumok a saját készletéből, azok, amelyek vonzzák egymást az asszociáció jegyében. Még az ilyen közösség is óhatatlanul hallgat más mesemondót, hiszen itt is megfordulnak más falubeliek, más vidékről jövők, akik hallatára Puci Jóska is elhallgat. Nem beszélve arról, hogy az ilyen „előjog" állandó veszélyben van, mert az élet dinamikája nem tűri. Az eleven hagyományozódásban a mesék nemcsak egyszerűsödnek, hanem mindig bővülnek. Erre a román mesék kapcsán Ovidiu Birlea több ízben is rámutatott (O. Birlea, 1965, 1967), aki a terjengős, novellisztikus előadásmódot, a bonyodalmas szerkesztési módot nem a mai kor bomlasztó ha640