A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1974 (Debrecen, 1975)

Néprajz - Nagy Olga: Archaikus világkép és mese-hagyományozás

tásának tudta be - miként erre egy munkámban rámutattam (Nagy, 1969), hanem az eleven folklórélet és a népi elbeszélő tehetség szinte törvényszerű kísérőjelenségének. S ha meggondoljuk, hogy a népi elbeszélőkedv, ha szóbeli művészetével nem hagyott fel, mindig eleven, vérbő, kiapadhatatlan, akkor érdemes felfigyelni egy olyan tapasztalatra, amely többezer hiteles népmeseszöveg, és a népmese társadalmi összefüggéseinek vizsgálatán alapszik, amely a mesét a maga eleven virágzásában lelte meg. S talán - bár ezt visszafelé nem bizonyíthatjuk -, nem a „szétmesélés" jelenségével állunk szemben, hanem a mindenkori népi mesélés minden műfajban megnyilvánuló valóságával. E helyen azonban Puci Jóska látszólag korlátozott lehetőségeiről kell szólnom és megmutatnom, hogy milyen alkalom adódik az ő mesélése által a variációs lehetőségre. Paradox dolog, hogy éppen az a közösség, aki már eljutott a mesének, mint egy magasabb szinten való formának igényéhez, redukált lehetőségeket nyújt a mesemondó egyéni művészi hajlamának kiélésére. Ez azonban csak látszat. Mert a közösség igénye: a struktúra és formabeli csiszoltság jegyeire vonatkozik mindössze, nem érzékeli azonban az olyan becsúszott változásokat, amelyek a mesemondó művésznek legegyénibb alkatából folyva, néha spontán, néha tudatos megnyilatkozásai. így aztán Puci Jóska tolmácsolásában az azonos szöveg megtelik a saját beleérzésével: a csodás elem itt nála a groteszket, a komikumot és humort tolmácsolja. Nem lehet tudni, hogy ebben van-e szerepe a közönségnek és mennyi? Bizonyos, ha a közösség nem érezné az eredeti varázselemet már groteszknek, mivel már lényegesen eltávolodott tőle, - nem vállalná el, de mert maga is ebben az irányban fejlődött, így szemet huny, úgy tesz, mintha nem venné észre Puci Jóska beleérzéseit, becsapja önmagát. Ezért Puci Jóskánál a varázselemek ki vannak élezve a humor, a komikum és a groteszk irányában. A fantasztikusnak az érzékletesen „realisztikus" módon való megjelenítése által az „abszurd" érzetét kelti és annak nevetséges voltát, ezért részletesen írja le, sőt kicifrázza. Az aranymadár című meséjében a hős almát kap egy erdőben, amitől kinő egy szarva. Megijed és szaladni kezd a fák között, ám ebben akadályozza az egyetlen szarv. Nohát, gondolja: „Egye fene, növesztek magamnak még egyet, akkor majd jobban megyek a fák között." És úgy is tesz. Utána elmegy a kastélyba és visz az almákból. Bár a mesében csak a lány megetetésének van szerepe, kidolgozza ügyesen a módját, hogy egyszerre több almából, többen is beleharapnak. S részletesen írja le a pánikot és összevisszaságot, ami keletkezik a „felszarvazott" udvari emberek nyomán, akik leverik a csillárokat, kiverik a falakat stb. Aztán ugyancsak ő, egy másik meséjében, nem elégszik meg azzal, hogy feleségéből és szeretőjéből szamarat változtasson, hanem feleségét szamárrá, szeretőjét meg taligává változtatja. Ez a hagyományos elem alapul szolgál részletes ábrázolására annak, hogy mi lett ennek a következménye, hogyan fuvarozott és így tovább. Nos, odajutunk, hogy feltételezzük: a közösség bármennyire apellál a hűségre és pontosságra, a mesék meghallgatásának varázsához Puci Jóska személyesen más erénnyel is hozzájárul, még pedig a humor és komikus elemek belekeverésével. Ez pedig már egy magasabbrendű művészi alkotói fogás, és a mese varázs elemeinek művészibb fokon való jelentkezése. Nagyjából számbavettük mindazokat a variációkat, amelyeket az archaikus világkép rejt magában, a közösség és a mesemondó életében, virágoztatásában. Ha abból indulunk ki, hogy e más tudatszintű, más-más struktúrájú, és 41 Déri Múzeum 641