A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1974 (Debrecen, 1975)

Néprajz - Nagy Olga: Archaikus világkép és mese-hagyományozás

regényt idéző módon, álöltözetben, az őrök lerészegítésével vagy leütésével szabadít meg. E példák illusztrálni akarják meséinek azt a sajátos hangulatát, amelyben a varázselemek a legszélsőségesebb mai tudatelemekkel keverednek; ősi költői világ, szóbeliség ölelkezik itt az írásbeliség legnekirugaszkodottabb és legselejtesebb elemeivel. Az eredmény, akármilyen különös, együtt mégis mese, mégpedig különös varázsú mese, amelyet az ő közössége elfogad, sőt az argesi nagy erőmű más dolgozói is. Ez ugyanakkor azt bizonyítja, hogy a legősibb varázselemek is nyújthatnak messzemenő variációs lehetőségeket. Végül szólnom kell a marosszentkirályi Puci Jóskáról, aki közösségével együtt jutott el az archaikus világkép megtagadásához, illetve költői áttételéhez. Apja, nagyapja, akiktől meséit - szinte családi előjogképpen örökölte olvasó, írástudó emberek voltak. Ebből az következne, hogy az archaikus világ teljesen kiesett életükből és tudatukból. Valójában átértékelődött, már csak áttételesen van jelen gondolkozásukban. S ez pedig a mese eleven virágoztatásában nyilvánul meg. Kevés ilyen aktív mesemondó közösséget találtam, mint ez a Temető-kert utcai közösség. Évtizedek óta, megszakítás nélkül gyűlnek össze és estéről estére mesélnek a téli időszakban, noha már régen van rádió és televízió. Es természetesen könyv is. A népmese vállalása az, ami megmaradt az ősi világlátásból, az ősiség vállalásából. És milyen vállalás ez? A mese számukra nem hiedelmek elmondásának gyakorlata vagy ürügye, hanem egy nem akárhogyan, hanem szépen elmondott szöveg. Annyira, hogy a közösség nem is hallgat meg akármit, hanem csak a maga megszokott meséit. Nem is akárkitől, hanem felkent mesemondójától, Puci Jóskától, mert noha mindenik mesét mindenki tudja, elmondani nincs joga másnak, azt a mesét, amit már apja is ugyanúgy (ők legalább azt hiszik, más kérdés, hogy ez az „ugyanúgy" mit is jelent!), s nagyapja is szóról szóra mondott el. Mert Puci Jóska is „mesekirály", miként apja

r Dodó Jóska és nagyapja, Vizi Jóska is az volt. Magatartásukban az ősiséghez való kegyelet abban nyilvánul, hogy az elmondott szöveget szentnek tekintik. Mert csak úgy „igaz", ahogy rájuk maradt három nemzedék óta. A mese tehát, miként Puci Jóska mondta - „olyan, mint a káté, abból sem elvenni, sem hozzátenni nem szabad". Ez a felfogás, amely a közösség „credó"-ja, egyben felvillantja előttünk egy zárt közösségben, a mesék csiszolódásának, szerkezetük viszonylagos stabilizálódásának lehetőségét. Sem a közösség, sem a mesemondó nem képes felfogni azt, hogy a mesének lehetnek változatai. Szerintük például Tündér Ilona elrablásáról csak egyetlen mese szólhat, az, amely az ő közösségükben ismert, mert a többi mind hazugság. A mese úgy, ahogy van, hiteles szöveg, amelyet nem véletlenül hagyományoztak, hanem azért, mert igaz. Az „igaznak" ez a felfogása rájuk maradt, mert hagyomány, nyilván az ősi világlátást tükrözi. S ez modellálja általában hozzáállásukat a legmaibb dolgok iránt. Puci Jóska fejében meg sem fordul az, hogy Cooper Bőrharisnyája ne lenne szentül igaz, hogy ez meg ne történt volna. Vagy Mikszáth Különös házassága (kedvenc olvasmányai) ne azért íródott volna, mert az meg is történt. Ezért és így igaz a Biblia is, mert azért írták meg. Sőt igaz minden könyv, amit írtak, különben nem írták volna meg. Mert csak az „igazat" érdemes; megírni. 639