A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1974 (Debrecen, 1975)

Néprajz - Nagy Olga: Archaikus világkép és mese-hagyományozás

intrikál ellene, hanem mert a kútnál mosakodva, a kútból kiszól a boszorkány lánya, aki ott lakott és megfenyegette: „Ha nem engem veszel el, akkor egész országodat, s magadat is kővé változtatlak!" Más variánsban: a Piros királytól (aki maga az Alvilágbeli ördög) megfenyegetett királyné gyermeket szül, s ez ördögfióka lesz, a mese „hőse". Anyját megszabadítja a rontástól, úgy hogy kettébevágja s egy csorgónál kimossa belőle a sok apró kis ördögfiókát, majd a kettébevágott testet összecsapja és különböző praktikákkal ismét életre kelti. A hős, aki törvénytelen gyermek lévén, apja, a király felkeresésére indul (L. Ath. -s BN. 531). Az ő meséjében a hős nem csodálatos eszközökkel végzi el a hasonló próbákat és nem azok által menekül meg a gonosz, befurakodott testvér miatt rázúduló veszélyből, hanem a kert végében egy kútban levő sárkány segítségével, akit „édesapámnak" szólít s aki ezáltal legkedvesebb jótevője és barátja lesz. Ö az, aki a kút vizébe beleköpve, megcsúnyítja az álkirályfit, vagy pedig, ugyancsak köpettel, megszépíti a valódi királyfit. Nem halmozom a példákat, hiszen már a bevezetőben is sokra utaltam, itt inkább arra szeretnék rámutatni, hogy a hiedelemtörténetek, mondák szintjén levő motívumok (akárcsak a bándi anyagban), mégis valamiképpen, valamilyen különös kohézió folytán, egy egységes téma kitöltésére alkalmasak. Előfordul, hogy ráismerünk az ősi szűzsékre: a hős küzdelmére, irigy társai miatt; kitaszított asszony és gyermek; üldözött királyfi győzelme a gonosz boszorkány ellen, és így tovább. Ám, ha fel is ismerjük a témát, itt nem csupán motívumszerű láncolatokról beszélhetünk, mert a motívumok egy ősibb változata érvényesül, mágikus telítettség jellemzi azokat, mégis tipologizálhatatlanok, mert ha téma szerint beleilleszthetők az európai vagy magyar népmese katalógusba, az egyes epizódok s az azt felépítő motívumok teljesen mások, mint az ismertek. Miben különböznek mégis minőségileg a bándi névtelen mesemondók laza összefűzésű meséitől? Kezdjük azon, hogy Boros Hicsi János valamiképpen kiválik, és ha már kiválik, akkor azokat a hiedelemtörténeteket, vagy lazafűzésű meséket már szelektálja, hiszen ezeknek mesébe való fűzése nem kicsi dolog. Több mesemondóval kapcsolatosan, megvizsgálva ezt a kérdést, kiderül, hogy a nagyon archaikus tudatú mesemondók repertoárja, akik a meseanyagot spontánul és észrevétlenül, de semmiképpen sem tudatosan variálják, nem számlál többet, mint legfeljebb 15 varázsmesét. Ehhez a témaszűkítéshez persze hozzájárul az is, hogy a mesemondónak és hallgatóknak kialakulnak kedvenc meséi, továbbá az, hogy nem lehet akárhogyan mesélni és ezért repertoárja leszűkül a legjobban tudott mesékre és így tovább. Nos, Boros Hicsi meseszerkezetei, amelyeket egy alaposabb elemzés során szintén szét lehetne bontani, darabolni, éppen olyan egy egy epizódos, mondai, hiedelemanyagra, sőt babonára, - ezek jól megszerkesztett, olyan vázban állnak össze, amelyben az összefűzés nem laza. Egymásbafűzésük és konszolidálásuk spontánul, az emlékezés és a képzettársítás törvényszerűségei alapján, de végbementek, az egyes motívumok egymáshoz csapódásához hozzájárul az „affinitás" törvénye, amelyet a népmesekutatásban Ortutay Gyula elemzett. (Ortutay, 1959.) Van-e mégis valamilyen egyénibb hozzájárulása az analfabéta Boros Hicsinek ahhoz, hogy meséi már egy rangosabb kompozíciót mutatnak fel? Ez a hozzájárulás abban a tudatosságban rejlik, amely - nem lehet kikövetkeztetni, micsoda rejtély alapján alakult ki benne - ellentétben másokkal, a mesében egy rangosabb elbeszélőformát ismer fel. 631