A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1974 (Debrecen, 1975)
Néprajz - Nagy Olga: Archaikus világkép és mese-hagyományozás
Boros Hicsi tudatában a mese nem akármilyen elbeszélés, hanem „a történelmi" tapasztalat átadásának eszköze. Boros Hicsi, de hozzá hasonlóan mások Görgényvölgyéről, hittek abban, hogy a mese régmúlt dolgok igaz történetét adja. Ezek a mesemondók a meséket „történelemként" fogják fel, sőt kísérletet tettek arra is, hogy meséiket cselekményeit valamilyen nagyon „régi" időkre vezessék vissza, s így minden történelmi érzék hiányában, hol 200, 500, 2000 évre vezették vissza a mesék megtörténtét. Ez a felfogás a mesemondót arra kötelezi, hogy ne iparkodjak „valótlanságot" vagy saját fantáziája játékaként új elemeket beleszőni a hagyományos anyagba. Ezért meséi valóságos történetként hatnak. De ugyanez kötelezi őt arra is, hogy meséit ne akárhogyan, hanem a történelmi múlthoz méltó komolysággal és súllyal mondja el. Meséiben nincs sem könnyedség, sem játékosság. Megvetette a tréfákat: „tréfát s olyan viccfélét tudok egy faluravalót is" - mondotta -, de ez nekem nem kell, ez hazugság". Szerinte a mese nem szórakoztat, hanem tanít. Ugyanaz a felfogás kötelezi arra is, hogy meséit összefüggően, akadozás nélkül mondja el, a tárgyhoz méltó komolysággal. Ezért aztán csak 15 mesét mondott mindig, többet nem, s kijelentette, hogy többet nem is képes elmondani egy mesemondó. Ezért volt aztán, hogy meséiben a legkülönbözőbb hiedelemtörténetek szigorú és szép rendben szolgálták az egységes szűzsét. A lazaság nem volt bennük felismerhető, hiszen negyven éven át ki tudja, hányszor mondotta el ugyanazokat a meséket. Másik fontos felismerése Boros Hicsinek az, hogy a mese a ,,hős története". Hogy ez mennyire fejlettebb tudatfok, csak akkor ítélhetjük meg igazán, ha utalunk az ugyancsak mérai Árus Andrásra, aki még nem tudott különbséget tenni a mese és hiedelemtörténet vagy monda, sőt „igaz történet" között sem, az, akinél a mesebeli dolgok személyes élményként, sárkánnyal, ördöggel való „találkozásaként szerepeltek. (Fentieket, a meséhez való különféle viszonyulást, igen részletesen kifejtettem egy már idézett tanulmányomban (Nagy: 1971). A hősteremtés egyike azoknak a „belső indítékoknak", amelyekre Ferenczi Imre is utal Schier nyomán (Ferenczi: 6). Nyilván a hős képzetében az idők folyamán számtalan emlékkép rakódott le. Ez már feltételezte azt a tudatállapotot, amely szerint a varázstudomány már visszavonulóban van: a varázstudomány már nem mindenkié. így a varázsló mágus személye, a sámán, a táltosember, éppen úgy hozzájárult (lásd a méraiak még ma is eleven hitét a szegény embert segítő bujdosó táltosról!), miként a világ minden népeinél már az ősi fokon jelentkező „kultúrhérosz", aki az embert tűzre, hasznos munkára tanítja, vagy a sárkányölő (Theseusz, Herkules típusú hérosz), hiszen az ember élniakarása nyilvánul meg. Meg vagyok győződve róla, hogy Boros Hicsi úgy segíti a mesét a maga rangosabb pozíciójához, hogy maga mit sem tud erről, vagy még pontosabban.általa tulajdonképpen a közösség törekvései valósulnak meg. Ha van személyes érdeme, akkor az abban áll, hogy vállalta a közösség képviseletét, a közösségi tudománynak és hagyománynak gyakorlott átadását. A mesekutatásban sokáig kísértett (és kísért ma is) az a felfogás, miszerint az a bizonyos „tradicionális" mese csak jelzésszerűen, „drámai sűrítésben" lendíti előre a cselekményt. Ezt magam is véltem, s amikor a vérbő epikát felfedeztem egyes mesemondók anyagában, akkor azt valamiképpen a „bomlás" folyamatának tudtam be, a maiság nagyon is hangsúlyozott vállalásának. 632