A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1974 (Debrecen, 1975)

Néprajz - Nagy Olga: Archaikus világkép és mese-hagyományozás

mesemondót nevelő erejét is, akkor talán képesek vagyunk ráérezni arra a bonyolult valóságra, amelyet a mesemondás folyamata minden esetben jelent. Az egyéniség-vizsgálat legtöbb esetben olyan mesemondók megközelítéséhez vezetett, akik többé-kevésbé magányosak, vagy ha nem, akkor is közösségüktől messze elrugaszkodva, vagy annak igényeit nagyon is egyéni módon, próbálták kielégíteni. Más szóval a mesemondókban a domináns jelleg az egyéni, a sajátos, az invenció, a közösségivel való szembehelyezkedés volt. Innen származik az a feltevés, amely a mesemondóban főleg az újítót, az új dalnokát látja, s amely elképzelhetetlennek tartja, hogy az ősi világlátás alapján álló mesemondó is a zárt, pontos, szinte „szent" és szigorú örökség szőttesébe a maga egyéni díszítőelemeit beledolgozza. Es mégis! Noha a zárt és archaikus világképet dominánsan megőrző közösségekben az egyéniség kibontakozására, a mesemondói öntudatosodására nem nyílik olyan lehetőség, mint azokban a közösségekben, amelyek leküzdötték, kinőtték ezt a zártságot, adódik mégis variációs lehetőség. Variálódik a népi anyag, még akkor is, ha a mesemondó nem tud róla. Adódik spontánul, nemcsak akkor, amikor a közösség örökségének tolmácsolása művészi érzékű ember kezébe kerül, hanem esetről esetre variálódik a meseanyag minden egyes újramondásban, mégha passzív is a mesemondó. Az alábbiakban tehát azokat a variációs lehetőségeket veszem számba, amelyek azokban az archaikus közösségekben adódhattak, amelyek nem az ősi világkép megtagadásában, hanem annak vállalásában jeleskedtek. Elsőül szeretnék beszélni arról a bándi névtelen mesemondóról, aki valóban egy a sok közül, ki nem tartja magát mesemondónak (s nem is az talán), aki jól-rosszul elmondja, mint mindenki más körülötte, az öröklött anyagot. Nem úgy mondja el, mint aki jobban tudja a másiknál, hanem úgy, mint aki részese annak az örökségnek, amely a mindenki kincse, vagy ahogyan a bándiak ezt kifejezték: „Itt mindenki meséz". így summázták a mezőbándiak meseállapotukat. „Meséz" az apa, anya, nagyapa, nagyanya, a gyerekek, családtagok. A mese a családban folyik, vagy egy-két család találkozik, összegyűl. Nem azért, hogy mesét mondjon, hanem természetes módon kerülnek elő a mesék valahogyan úgy, ahogyan valamikor a magyar közösségekben előkerültek a hiedelemtörténetek, vagy ahogyan megbeszélték a hétköznapok eseményeit, még nem valamilyen különös lelki nekikészültséggel. így véletlenül odaverődő emberek akármelyiké mondott mesét. Hogy kevés az összegyűjtött anyag, annak csupán az az oka, hogy magyarul nem beszéltek elég jól, a mesét csupán abból a szempontból gyűjtöttem, hogy megfigyelhessem azt a nagy archaikus meseformát, amely ma már talán csak náluk található meg. E tizennégy mese, és azok alapján, amelyeket fel sem vettem csak lejegyeztem, vagy meghallgattam, mégis megkockáztatok néhány következtetést: A mesehallgató közösség mesézésnek tekinti mindazon hiedelemtörténetek, vagy „igaz történetek" elmondását, amelyek valóságos foglalatai a mágikus praktikáknak ugyan, de mégis egy bizonyos sztoriban kristályosodnak ki, egy bizonyos hősről szólnak. A mese struktúrája azt a bizonyos „prekompozíciós" szerkezetet mutatja, sokszor egymástól független hiedelemtörténetek igen laza összefűzése. Mivel a közösség hiedelem-anyaga rendkívül gazdag, s mivel a mesék egyenesen ezek egymásbafűzése, ezért a témák szinte korlátlan összekapcsolása révén, rendkívül sok mesetéma kering, mindenki többet is tud, de nem mind azonosokat, hiszen össze-vissza hallgatják és mondják 628