A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1974 (Debrecen, 1975)
Néprajz - Nagy Olga: Archaikus világkép és mese-hagyományozás
tos hiedelembeli életét e mesék hagyományozása még sokáig megnyújthatja. Ez a közösség számára egy ideig azt az illúziót kelti, hogy hisz ha nem is jelenkori, de múltbeli létezésében. Ugyanígy fejlettebb tudatú meseközösségek is több hiedelmi alak, például sárkány, tündér, múltbeli létezésében hisznek.. (Nagy, 1969:10.) Ha tehát a szucsági repertoárban, talán véletlenségből, talán, mert több olyan cigány mesemondó került oda, akik a román meséket közvetítették (azokban ma is megvan!), így a többlábú, többszívű táltosló hiedelmi létezésének illúziója is egy darabig biztosítva van! Ezzel magyarázható a szinte makacsul visszatérő jelenség, hogy bármikor a mesében jelentkező valamilyen hiedelem iránt érdeklődtem, a mesemondó a magyarázatot, információt a meséből szolgálta fel. Ha azt kérdeztem a mese végén,- „Hány lábúak a táltoslovak?" - akkor a mesemondó példaként egyik meséjének töredékét tálalta fel, az öt vagy hat, vagy hét „lábus lóra". Ha arról érdeklődtem, hogyan lett a táltoslónak annyi szíve, a mesemondó idézte az 552-es egyik variáns epizódját, amely tájékoztatott a többszív-szerzés módjáról. Hasonlóképpen járt el Ámi Lajos is, amikor Erdész Sándor hiedelemvilágáról kérdezte. (Erdész, 1958: ). Mese- és hiedelemvilág állandó egymásbahullása, egymásbaszűrődése figyelhető meg. Sőt még továbbmenően, s mind a fentiekkel összefüggően: a hiedelemvilág tartósságát, egész rendszerének megőrzéséhez a mese éppen úgy közreműködik, miként fordítva, az eleven hiedelem a mese forró éltetőjévé válik. így nem nehéz megérteni, hogy zárt közösségek nem túlságosan sok témái a hiedelmek bizonyos elemeit tartósították. A mesemondó és az ősi világkép Az ősi világkép alakulását és szerepét mostanig a közösség oldaláról közelítettem meg. De a hagyományozás bonyolult és összetett volta miatt a kérdést leegyszerűsítjük, a népi valóságot hamisítjuk meg, ha nem vesszük számba ugyanezt az örökséget a mesemondó oldaláról is. Mielőtt azonban számbavennők azokat a variációs lehetőségeket, amelyeket az egyes egyének révén nyerhet a hagyományos örökség, szögezzük le újból, hogy az a bizonyos egyén ugyanakkor a közösség fejlődésének, gyakorlatának, a mesemondáshoz való hozzállásának, a hagyományozás állapotának szigorú függvénye. Bármilyen tehetséges mesemondó elsatnyul akkor, ha a közösség lemondott évezredes szóbeliségéről, szóbeli művészetének gyakorlásáról. (A magányos mesemondók is mindig kerestek maguknak valamilyen hallgatóságot.) Ezért van aztán, hogy vannak szegényes elbeszélő készségű vidékek, ahol a szó botladozik, a kifejezés szegényesen kullog a gondolat nyomában, a fantázia is szárnyaszegetten vonszolja magát. Sütő András megrázó írásában Anyám könnyű álmot ígér, ilyen elbeszélési viszonyokról ír. Ez a közösség már nem termeli ki a maga mesemondóját. Ezzel magyarázhatjuk meg azoknak a vértelen és élettelen variánsoknak a jelenlétét, amelyekkel manapság lépten-nyomon találkozunk. Másfelől az archaikus világ valamiképpeni vállalása, ha másként nem abban, hogy a mesét igényli, kitermeli a mesemondó szóbeli művészetének készségét, aki egy gazdag kedély- és képzeletvilágot, más-más tudatfokon, s belefonva még a maga sajátos lelkiségét is, kiapadhatatlanul virágoztatja. Ha a mesemondó részvételében a továbbiakban meglátjuk a közösség éltető, és a 40* 627