A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1974 (Debrecen, 1975)

Történelem - Székely György: A mezővárosi fejlődés kérdései a XVII. század közepéig

zővárosi lakosnak vagy falusi parasztnak nyújtott földhasználati lehetőség volt. 1511-ben Bálint és Mihály Oszlány mezővárosi (Bars megye) jobbágyok Sokorodi István nemesi kúriához tartozó szántóföldjén Cserenyen birtokon gabonát termeltek. Mivel a termés a jobbágyoké volt, ebben is bérletszerű viszonyt láthatunk. De a nagy határral rendelkező mezővárosok esetében szórványosan olyan esetek is előfordulhattak, amelyek a jobbágytelekrendszert méginkább megbontották, a feudális birtokosok tilalmát kiváltva. Erre lehet példa Szilágyi Erzsébetnek élete alkonyán a debreceni tanácshoz intézett levele. Ebben bonyolult jogi vita kapcsán sejthető az az eset, amikor a feudális földbirtokos tudtán kívül vagy éppen akarata ellenére más földesurak jobbágyai béreltek földet a mezőváros tágas határából. Bérletnek kell ugyanis felfogni, a más esetekben szívósan terjeszkedő és földfoglaló debreceni gyakorlatot ismerve, nem pedig önzetlen tűrésnek, hogy az 1480-as évek elején Kösülyszeg és Kadarcskerülete földeket Debrecen határán belül mások jobbágyai foglalták el jogellenesen a földtulajdonos sérelmére. Egyébként a földet használó jobbágyok földesura ellen, hatalmaskodás címén perelt volna Szilágyi Erzsébet. Szeged gazdag rétege továbbá délvidéki szőlőbérletekből, a Lengyelországig terjedő borexportból gazdagodott meg a hatalmas alföldi állattenyésztésen túl. Az így kibontakozott vagyoni erő biztosította a Jagelló-királyok alatt Szeged besorolását a szabad királyi városok közé (1498, 1523), holott a királyi mezővárosok más része adomány vagy zálogosítás útján feudális urak kezére került. Érthető, hogy a szegedi gazdag parasztok ellentéte csökkent a nemességgel, eltávolodtak a parasztság általános antifeudális harcától. Csak a szegények, hajdúk, zsellérek vívták 1514-ben Szegeden ezt a küzdelmet. A mezőváros népességének ilyen megoszlása magyarázza, hogy Mohács után, a törökés úrellenes „fekete ember", Cserni Jován „Nagyszegeden" bukott el, amikor ellenfelei a Mátyás-kori (1464 és 1481 között szereplő) dúsgazdag városbíró Szilágyi László palotájából (in murata Zilaghi domi), amelynek falai mögé húzódtak, ebből a még mindig patrícius támaszpontból a népvezért lőfegyverrel megsebesítették s a sebesültet a rajtaütő Török Bálint megölhette (1527). A délvidéki mezővárosok és falvak vezető rétegének egyes elemeit részben az oszmán veszedelem kényszerítette északra települni, részben a bortermelők fővárosi piaci kapcsolata. A Szapolyai-párti többszörös budai bíró, a Valkó vármegyei Filetincben született Palczan (Szabó) Péter és egy budai tanácstagja, a Szerem vármegyei Karom (Karlóca) mezővárosból származó Bornemissza Tamás így jutottak kulcsszerephez 1541 Budájában. A törökkori Debrecen Somogy, Baranya, Tolna borait hozta be. A mezőváros tömeges és az osztályharc ellenpólusán álló eleme a zsellérség. A zsellérek közül kerülhettek ki azok a szőlőmunkások, akiket 1500 körül a bártfaiak a kapálási munkák elvégzésére szemmelláthatóan a nagyváradi, néha a debreceni, olykor pedig a hatvani vásáron fogadnak fel. A Délvidéken a szegediek szépszámú szőlőbérleteiben is napszámosok dolgozhattak. Említsük meg máris, hogy e helyek közül Kamonc (Kamenic) és Szalánkemén mezővárosok az 1514. évi parasztháború fontos gócpontjai. A mezőgazdaság némely területén (állattenyésztés, szőlőművelés, aratás) szaporodott tehát a napszámos munka igénybevétele. Ez a fejlődés a török hódoltság mezővárosaiban is tartott a XVI. században. A zsellérség tömegei kiegészültek a földjüktől erőszakosan megfosztott jobbágyok soraiból, az oszmán és zsoldos pusztítások áldozataiból. A parasztháborúnak az árutermeléssel való belső összefüggésére mutat 357