A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1974 (Debrecen, 1975)

Természettudomány - Aradi Csaba–Dévai György–Fintha István–Horváth Klára–Bancsi István–B. Tóth Mária–Ötvös János: Tanulmányok Haláp élővilágáról

fiziognómiájában és állandó sűrűségében különbözik, de sajátsága az is, hogy úgyszólván csak egy szintje ad fészkelési lehetőségeket. Az itt költő fajok között leggyakoribb a tövisszúró gébics és a karvalyposzáta, de egyéb poszátafajok sem ritkák. A fészkek egyenletes eloszlásban települnek. A típusos szegélybozótosok mellett ide kell sorolni az utakat, csatornákat, vasúti töltéseket kísérő, és a legelők, szántók szélén kialakuló, vagy visszamaradt bokrosokat is. Ezeknél a fentebb említett két faj mellett előfordul a csaláncsúcs és a sordély is. A szegélybozótosok jelentősége a vonuláskor sem csökken. Nyílt területeken, szántók között útvonalát adják a költöző madárcsapatoknak (énekeseknek), erdős vidéken pedig búvó- és táplálkozóhelyekként jönnek számításba. VI. A szigorúbb értelemben vett kultúrterületek között azokat az élőhelyeket tárgyaljuk, melyeken az emberi tevékenység ma is intenzív erővel hat. A) Elsőként - bár csak a teljesség kedvéért - a rétek és legelők biotóptípusát említjük. Ha nem is ilyen formában, de a rétek korábbi méltatásánál esett szó már hasonló jellegű élőhelyekről. A különbség csupán annyi, hogy a rétek és legelők sokkal inkább zavart volta miatt a fészkelők szinte hiányoznak, rajtuk legfeljebb néhány vonuló pihen meg a csendesebb, késő őszi időkben. B) Az irtásterületek sivár képéhez ugyancsak kevés madár tartozik. Halápon a frissen kiirtott erdő üres, kezdetben teljesen növénytelen futóhomokterülete egyetlen faj számára sem ad lehetőségeket a megtelepedésre. A széleken gyakorta megmaradó kiforgatott tuskókba viszont előbb-utóbb 11. kép. A terület számtalan tanyájának egyike 148