A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1973 (Debrecen, 1975)

Művelődéstörténet, irodalomtörténet - Szabó Sándor: Szombati-Szabó István pályaképe

legnagyobb erénye - fakadnak fel legnagyobb hiányosságai. Sokszor tovább halmozza a képeket, mint amennyire szükség van tartalmi és szerkezeti szempontból. Máskor meg az egész költemény, mintha csak az összehalmozott rímek, vagy valamely más verstechnikai modorosság kedvéért íródott volna." Igaz, azt is hozzáfűzi: „Mikor azonban kellő műgonddal ír, s a fölvett témát ökonómiával dolgozza ki, elsőrangút alkot. Pl. A Hóekék dala. Isten stb. utolsó verskötetében, de a megelőzőkben is számos költemény."

17 - Magyarországon hasonló a fogadtatás.Mind között azonban alighanem legsajgóbb pontokat érintő a Protestáns Szemle véleménye: „Szombati-Szabó István légköre komor, nyomasztó, de hangulatai inkább irodalmi hatásokban, mint világnézetben gyökereznek."

18 Bár az idézetek szemléltetik; félremagyarázzák Szombatit, s megértésére mennyire hamis nyomon indulnak, mégsem minden érdem nélkül valók ezek a kritikák: elemzik, feltárják, s elismerik a költő becsülendő érdeímeit. Csak kevés ráérzőképességgel rendelkezvén, nem a fő tendenciát látják meg költészetében, de mellékes szempontokat állítva fel fő értékelési mércéül, ehhez igyekeznek „kiugró" bizonytalanságait nyesegetni. Szombatit azonban a közönség körében - minden bírálatok ellenére - népszerűség övezi.

19 Ünnepelt szónok, pere is véget ért, a kolozsvári költőolimpiászon övé lesz a pálma. Volna tehát megpihenni siker. Csak a lélek vágyik többre ennél, ahogy a tehetség is nagyobb formátumú. Szombati érzékenyen fogadja a kritikákat, csak a pejoratív hangot hallja ki belőlük, s annyira, hogy éveken át szigorú, karthauzi hallgatásra ítéli magát. A lélekben ugyanaz megy végbe, mint tíz évvel azelőtt: a megbántottság nem engedi tollat fognia, s mert könynyed, minden raffináltság nélküli, természetes énekes volt, aki ami szívén, azt dalolja - a legkisebb akadály is elegendő, hogy természetes daloló-kedvének nyakát szegje. Jó tíz évig alig jelenik meg újabb verse, csupán az Erdélyi Helikonnak küld néhányat. Közülük való utolsó, életében megjelent költeménye, a Zergevadász:

20 „Csoda-zergéim eltűntek, szanaszét eliramlottak, Vágyaim arany nyila nem találta el őket. Vadászok kandi szeme többé nem látja őket. Szívem arany tegze üres lett, Nyilaim elrepültek álmoknál sebesebben, S nem tudom, találtak-e célba valahol a titokzatok rengetegében; Nyakamban csüggedten csüng a néma vadászkürt, S ajkamtól olyan távol, mint tőlem a szerencse: Vidám, friss hallalira már megfújni se tudnám. Üres vadásztarisznyám veri csak lépteimen A balszerencse fáradt, halk, szomorú ütemét." 1924-25-ben, a Vallási Kisebbségi Jogok Amerikai Nagybizottsága megbízásából angolból magyarra fordítja, és kiadás számára előkészíti a Vallási kisebbségek Erdélyben cítnű kötetet.

21 - Jó alkalom ez arra, hogy az önérzetében, 17 Kristóf György: Az erdélyi magyar irodalom múltja és jövője (Kolozsvár, 1924.) 263264. 18 Hartmann János: Az újabb erdélyi líra. Prot. Szle. 1925/214-215. 19 Tabéry Géza bevezetője, 22. 20 Erdélyi Helikon, 1928. július. 21 A vallási kisebbségek Erdélyben. (Lúgos, 1925.) 456