A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1973 (Debrecen, 1975)

Néprajz - Varga Gyula: A derecskei hagyma- és zöldségtermesztés

sát válogatták ki, a többit, ha azonnal el nem kelt, vermekben, pincékben, homokba rakva helyezték el.) (5-6. kép. Zöldséges vermek.) Külön kezelték azonban a misling hagymából nyert apró dughagymát. Ezt - miután ebből 40-50 kg-nál többet nem igen termesztettek - előbb nagy, kerek, 15-20 cm-es peremmel ellátott vesszőkosarakban, komlószárító (újabban kovászszárító) kosarakban a kemence tetején szikkasztották. Majd egy-két hónap után házivászonból szőtt, a közepén összevarrva, két egyenlő részre osztott zsákba rakták s azt a kemence melletti sutban egy szegre akasztották. A dughagyma aztán itt, a meleg kemence mellett húzta át a telet, ezért is nevezték sutos hagymának. Az aszalásra, szikkasztásra azért volt szükség, mert különben a következő évben az elduggatott hagyma felmagzott volna. A felszabadulás utáni években a szikkasztást egyesek, bizonyos bér fejében, a csirkekeltető állomás keltetőgépeiben végeztették el. Az eladásra szánt étkezési hagymát ömlesztett állapotban a padláson tartották. Télen át többször megforgatták, átválogatták, az esetlegesen kihajtó csírákat letördelték, a hibásakat mindig kiszedték s ha már a jószág sem ehette meg, a trágyadombra szórták. A hagyma a fagyra kevésbé érzékeny, mégis nagyhideg esetén a kémény mellé gyűjtötték össze, ahol a legnagyobb hideget is átvészelte. Hagyma tárolására azonban elsősorban az egyenletesebb hőmérsékletet tartó nádtetők voltak alkalmasak: Cseréptető alatt a hagyma sokkal hamarabb megromlik. Az első világháború előtt gyakori volt, de még az 1930-as években is sokan a hagymát száránál fogva, gyékénnyel 50-80 cm hosszú koszorúkba fonták. Az ilyen koszorút cikunák mondták. A cikuha kötött hagyma mutatósabb volt, jobban el lehetett adni, de egyúttal mértékegységül is szolgált. Egyes adatközlők szerint 15-20, a többség szerint azonban 50-60 fej hagyma került egy cikuha. Az ilyen hagymát cikunként árulták, szemben a fel nem font, ömlesztett áruval, melynek a véka, félvéka, liter, olykor hitelesítetlen nagyságú cserépedény, az 1930-as évektől mindinkább a kilogramm volt a mértékegysége. A zöldségféléket nagyobb mennyiségben mázsára mérték, a kisfogyasztók részére pedig csomókba kötözték, 4-5 szál került egy csomóba s így árulták. 7. A müveléstechnikában külön kell még szólni a magtermesztésről. A magtermesztésben halványan már a korábbi időkben is felismerhető a fajtakiválasztás igénye. Itt általában a kerek, vagy hosszúkás alakú vereshagymát, az ún. csúcsos hagymát kedvelték. Azt tartották, hogy ez áll el a legjobban. Kissé csípős ízű volt s állítólag kitűnő zamatú. Különösen az alföldi piacokon kedvelték ezt, az erdélyi románok erősnek tartották, de azért megvásárolták. Zöldségből a nagy, fehér petrezselymet (gyökeret) és a nem nagyon vörös színű sárgarépát termesztették. Fajtamegkülönböztető terminológiájuk igen szegényes. A magot csaknem minden esetben a ház melletti konyhakertben, esetleg a hagymáskertben termesztették, a szántóföldeken kevésbé. A magnak szánt hagymát, petrezselymet, sárgarépát külön-külön kis bokrokban ültették el, lehetőleg kora tavasszal (február végén, március elején). Egy-egy kis bokorba 5-10 cm-re egymástól 8-10 hagymát, vagy 5-6 petrezselymet, répát ültettek. A bokrok olyan távolságra voltak egymástól, hogy járni lehessen közöttük. Kiültetésre az előző évi termésből ősszel kiválogatott s egész éven át gondosan óvott, ép, egészséges példányokat szánták. Ültetés előtt még egyszer megvizsgálták a példányokat, a hagymának a legfelső száraz héját ledörzsölték. A zöldségek közül csak a sima, egyetlen gyökerű példányokat ültették ki, mert a több 268