A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1972 (Debrecen, 1974)

Muzeológia - Ditróiné Sallay Katalin: Művelődéspolitika és múzeumok

világnézeti kérdést takar. Ehhez még azt is figyelembe kell vennünk, hogy a dadaisták, szürrealisták, kubisták, futuristák a háború embertelensége ellen tiltakoztak müveikkel, vagy a kispolgári opportunizmussal akartak szembeszállni, egyidejűleg a kapitalizmus elidegenedett emberének problematikáját is tükrözik. Igen sokan állítják, hogy a technika fejlődése negatív módon hatott a közérthetőségre. Ez a megállapítás nem helytálló, mert a formabontásban megnyilatkozó mű és szemléletmód, előadásmód mindig tartalmazott valamilyen tiltakozást az adott rendszer ellen. Az imperializmus óta minden forradalomnak számított, ami a forma terén újat, vagy csak szokatlant akart. A technika eszközei a művészetszemléletünk alakításában, formálásában nagy szerepet töltenek be, mert nyilvánvalóvá vált, hogy a vizuális információ sokkal erősebb, mint a hallott vagy az olvasott. Ezért a televízió megjelenése és térhódítása óta kommunikációs forradalomról beszélhetünk. A TV mint közvéleményformáló erő, előnyben van még a rádióval és a sajtóval szemben is. így a telvíziót nem a népművelés versenytársának, hanem eszközének és szövetségesének tekintjük, mert sok egyéb feladata és szerepe mellett az ismereteink bővítésében, kulturálódásunkban, ízlésnevelésben és a művészetek megismertetésében, megszerettetésében is segít. Ha a napjaink, a ma művészetével szemben türelmetlenek vagyunk, akkor gondolkodjunk el azon a tényen, hogy a szocializmus fiatal, az osztálytársadalmak legutolsó formációja, - a többszázados polgári társadalom formációjához képest, és természetes következmény, hogy művészete sem lehet még kiforrott. (Ehhez zárójelben jegyeznénk meg Aczél elvtárs véleményét (i. m. 95.), aki konkrétan megfogalmazta, hogy a felszabadulás óta eltelt időszak kiértékelése még nem történt meg, de az elmúlt két évtized kultúrpolitikájának részletes tudományos elemzése fontos és elvégzendő feladat, amely az e korszakkal foglalkozó történészek táborára, az irodalom- és művészet-, valamint a tudománytörténészekre vár. Ez az értékelő elemzés mindannyiunkat hozzásegítene ahhoz, hogy jobban felismerjük a szocialista építésben, az ideológiai munkában, a párt kulturális harcában a történelmi folyamatosságot. (Vagyis már kialakítottuk a haladó világnézetet, de még nem teljesedett ki a világnézetünket reprezentáló művészetünk, és még nincs kellő távlatunk arra, hogy a szocialista társadalom művészetéről valamelyes konklúziót leszűrhessünk.) A szocialista társadalom művészetének ábrázolási módja a szocialista realizmus, s ezen belül is megvan a konfliktus, - a ténylegesen meglevő fejlődési tendenciákban, a régi és az új harcában. Konfliktusok nélkül nem lehet a valóság fejlődését ábrázolni. Jelenleg a polgári tudat és erkölcs, és a szocialista tudat és erkölcs között van konfliktus, mely lassan, minőségileg szűnik meg„ de a fejlődés további szakaszai bizonyosan szülik a bekövetkező újabb konfliktusokat. A közérthetőség kritériumai sem foghatók fel mereven, s az ízlés-rétegek szerint is differenciálódik. A művészi alkotásokban sokszor jelentkezik formalizmus, epigonizmus, vagyis tartalmi szegénység. A szocialista realizmus kimunkálhatósága még mindig aránytalanul elmaradott a képzőművészetekben, a zenében, az építészetben, valamint azokban a. művészeti ágakban, amelyek önállósulása a technikai fejlődéssel is összefügg (film, rádió, televízió). Ezért a szocialista realista művészetnek és elméletnek történeti, nemzetközi távlatú és ágazatonként való megközelítésére van szükség. A szocialista realizmusnak a művészeti lexikonok megfogalmazták a sza640