A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1972 (Debrecen, 1974)

Muzeológia - Ditróiné Sallay Katalin: Művelődéspolitika és múzeumok

hát a muzeológus létszám csökkenése látszólagos, mivel a szakmai felmérés létszámnövekedésről ad számot. Más kérdés lehet az, hogy korábban, évekkel előbb esetleg nagyobb létszámnövekedést terveztek 1975-ig. Ugyanebben a tanulmányban számadatokkal is találkozunk, mely csak a vidéki (budapestit nem!) létszámhelyzetet mutatja. A megyei múzeumi szerve­zetek szakszemélyzetének (összesen: 232 fő) arányai tételes megoszlásban: muzeológus 73,1%; könyvtáros 2,1%; népművelő 0,8%; restaurátor 19%; egyéb 5%. Mivel szakszemélyzetről van szó, feltételezésünk szerint a feltünte­tett adatok azokról a dolgozókról szólnak, akiknek - az esetek majdnem száz­százalékában egyetemi, főiskolai végzettsége van. Ezeknek a számoknak az összevetéséből megmutatkozik az a helytelen szemlélet is, ami a magyarországi múzeumokra jellemző, vagyis az, hogy a múzeumi dolgozók túlnyomó többsége beosztásának megfelelően a múzeumok tárgyi anyagának gyarapításával fog­lalkozik, míg azoknak konzerválásával, restaurálásával lényegesen kevesebb létszámú ún. műszaki gárda. A tárgyak megóvása időigényes feladat, ezért ter­mészetszerűleg következik, hogy a restaurátor szakemberek aránytalanul kis létszáma nem képes „napra kész" állapotban tartani a múzeumok gyűjtemény­anyagát. Ehhez még azt a tény is ismernünk kell, hogy a múltban is hasonló volt az arányszám. (A fentiek megértéséhez olyan hipotézist kell felállítanunk, ahogy a mú­zeumügy elkezdődhetett: tételezzük fel, hogy van egy valaki - mint Déri Fri­gyes vagy Déri György - aki szereti a szépet, és pénze is van a megvásárlásá­hoz. Sok pénze van, sok szép és értékes tárgyat vesz: képet, szőnyeget, viseleti darabokat, porcelánt; vagy ásatást vezet, de finanszíroz is mint Schliemann, Lord Carnarvon, John Lloyd Stephens - hogy a legismertebbeket említsük -, akik letűnt kultúrák tárgyi emlékeit vásárolták. A felhalmozott műkincsekből vagy maguk rendeztek be múzeumot, vagy az államnak ajánlották fel; vagy az uralkodók is gyűjtőszenvedélynek hódoltak, mint azt a bukaresti vagy a sinaiai Peles-kastély múzeum példázza. Ebből egy a lényeg nálunk is, máshol is, hogy az anyag száz- és ezerszámra gyűlt, de még mindig nem volt olyan személy, aki vagy akik ezek megmaradásán dolgoznának.) Levonhatjuk ebből a következtetést: a behozhatatlan lemaradás a begyűj­tött anyag konzerválása és a restaurátori létszám elégtelen volta között kezdet­től fogva - amióta múzeumok vannak - fennáll. A lemaradás felszámolása köz­ponti probléma, napjainkban szervezeti és státus kérdése, és nem a szakembe­rek hozzáértésén múlik. A szakemberlétszám ilyen nagy arányú eltolódása nem tartható fent so­káig. Ha leszögezzük is azt, hogy amit ma begyűjthetnek a múzeumokba a ré­gészek, néprajzosok, s a többi szakmuzeológusok, az nem bizonyos, hogy hol­nap már begyűjthető, mert tudjuk, hogy napjaink nagy divatja a magángyűjte­mények kialakítása. De a tárgyakat, hogy létjogosultságot nyerjenek a múzeu­mi elhelyezésre, meg kell tisztítani, konzerválni vagy restaurálni kell, hogy to­vábbi pusztulásukat megakadályozzuk, vagyis maradandóvá tegyük. Csak a kellő szakértelemmel kezelt tárgyat lehet tudományosan feldolgozni (leltároz­ni, kartonálni, fényképezni), vagy kiállításainkban bemutatni, esetleg róla ta­nulmányt írni. Az említett szakmai felmérések adatait tehát szükséges ilyen szempontok szerint is vizsgálat tárgyává tenni, s a számadatok mögött rejlő jelenségekre is felfigyelni. Minden felmérésnek csak akkor van létjogosultsága, ha a meg­624

Next

/
Oldalképek
Tartalom