A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1972 (Debrecen, 1974)

Néprajz - Dám László: Anyag, szerkezet, forma a Nagy-Sárrét népi építkezésében

rítenek, simára verik, de nem rögzítik a gerendákhoz. A nádat alul-felül 12-15 cm vastagságban betapasztják. A tapasztáshoz használt sár kb. 50%-a törek. A tapasztás után a födémgerendákat alá kell támasztani, hogy a súlyos, vizes sár alatt a padlás le ne szakadjon. A padlástér növelése céljából a tapasztás megszáradása után, még 3-4 sor vályogfalat húznak, amely azonban vékonyabb, mint a fő fal. Ezen az alacsony falon - melynek tűzfal a neve 80-100 cm távolságban kerek szellőzőlyukakat hagynak az eresz alatt.

19 A tornácot a következőképpen alakítják ki. Amikor a teljes falmagasságból már csak két-három sor hiányzik, felállítják a tornáctartó oszlopokat, erre ráteszik a koszorúíát, amelynek két vége a falon áll. A koszorúfára falazzák a hiányzó részt és a házzal együtt lepadlásolják. A Nagy-Sárrét fában, és elsősorban épületfában igen szegény volt.

20 A faanyag hiánya, valamint az elég gyenge falszerkezet nem tette lehetővé, hogy fejlett, bonyolult tetőszerkezet alakuljon ki. A legszükségesebb tetőfaanyagot az építőknek a Tiszán és a Berettyón leúsztatott famennyiségből kellett fedezniük, és itt elsősorban a szelemengerendára, ágasfákra és ollóágasokra gondolunk. A fa szállítása a folyótól tengelyen történt. A közlekedés viszontagságai ezt bonyolulttá és költségessé tették. A lecsapolások után az 1860-as évektől kezdve az útviszonyok meg javulásával és a vasúti pályák megépítésével a beszerzés már sokkal könnyebbé vált. Mindez lehetővé tette, hogy a Nagykunságon és a Sárréten a városi, falusi lakóházakban, tüzelősólakban, tanyákon egyaránt széltében találkozunk még ma is nagyméretű szelemengerendákkal, ollóágasokkal, mestergerendákkal és tornácoszlopokkal. Legegyszerűbb és a múlt század elején még általánosan elterjedt forma a szelemenes tetőszerkezet. A hosszú ágasos-szelemenes tetőszerkezetet elsősorban a nád, patics és fecskerakásos falféleségekkel párhuzamosan alkalmazták. A vert- és vályogfal már a nehezebb íélágasos-szelemenes és a szarufás szerkezetet is elbírta. A szarufás tetőszerkezet csak az 1830-as évek táján kezdett erőteljesen elterjedni. A folyamat valószínűleg már a XVIII. század végén megindult a Sárrét keleti, Erdély felé eső részén, egyrészt mert közvetlenebb kapcsolata volt az erdélyi területekkel, másrészt mert az itt levő falvak román lakossága előző lakhelyéről azt a tetőtípust hozta magával. Nyugat felé haladva azonban egyre ritkul és itt ma is általános a szelemenes tetőszerkezet. A jelenlegi állapotot leolvashatjuk a 11. képről, amely a fentebb ismertetett véleményt alátámasztja. A szelemenes tetőszerkezetet csak nehezen tudta kiszorítani a szarufás, ami elsősorban a hagyományok erejével és a fejletlen ácstechnikával, a megfelelő képzettségű szakemberek hiányával magyarázható. Ma a szelemenes tetőszerkezetnek három típusát találjuk a Nagy-Sárréten. Püspökladányban az újabb házak kivételével kizárólagosan a félágasos-szelemenes tetőszerkezet (7-8. kép). Sárrétudvariban, Szerepen, Biharnagybajomban általános a félágasos típus, mellette megtaláljuk az ollóágast (9. kép) és az ollóágasos-vendégszelemenes szerkezetet. Ettől a vonaltól keletre kevés kivétellel a szarufás tetőszerkezet uralkodik (10. kép). Az itt található szarufás tetőszerkezetet három típusba sorolhatjuk: 19 Szűcs S.: Néprajzi vonatkozások . . . i. m. 193. - Györffy I. i. m. 153-166. 20 ,,Sem tűzi, sem épületre való fánk nincs, teljességgel, hanem tűzifáért 6 s 7 épületre való fáért pedig 10 mért földnyire kellett járnunk ..." (HBL. Urb. ö. 9. k. p. Cs.: Biharnagybajom.) 356