A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1971 (Debrecen, 1972)

Irodalomtörténet - Szíj Rezső: Kner Imre levelei Mata Jánoshoz

lünk. Már nem vagyok olyan egyedül, mint akkor márciusban voltam: Zsuzsa hazajött! Hogy hol járt, miken ment keresztül, arról biztosan beszámol ő. Nekem a fájdalmasabbik része marad. Most már sajnos hiába áltatjuk magunkat, szembe kell néznünk a valósággal. Szegény Édesanyánk nem jön haza többet. Ezer felé jártunk utána, hirdettünk újságba, mindent megpróbáltunk, de mindenki, aki Auschwitzból jött haza egybehangzóan azt mondja, hogy az a csoport, melybe ő került, a gázkamrákba került. Nem tudja Rózsika elgondolni, mit jelent ez nekem. Tudom, hogy mindenki szereti a szüleit, de nálunk ez valami egészen más volt. Nekünk a szüleink nemcsak szüleink voltak, hanem legjobb barátaink is. Valahogy úgy volt ez nálunk, ahogy szegény János és Jancsika között volt kifejlődőben a barátság. Csakhogy nálunk már természetesen magasabb fokon állt, hiszen már nem vagyunk gyerekek. - Szegény Édesapám szempontjából egy kicsit több optimizmus lehetséges. Nem tudom ismerte-e Öt? Az akaraterő és kötelességtudás megtestesülése volt. 55 éves létére, alig néhány éve elszenvedett súlyos operáció után minden munkát, a legnehezebbet is elviselte, mert úgy érezte, hogy haza kell jönnie. És soha nem hagyta el szegényt örök-ifjú kedélye. Mikor utoljára látták, ez év január 19-én, egy olyan csoportba volt beosztva, ahol az 50 éven aluli egészséges, munkabíró férfiak voltak. Ezzel a csoporttal szállították Auschwitz-Monovitzból Nyugat-Németország felé . . . Azóta nincs hír róla. És mi minden nap várjuk, hogy jelentkezik, vagy legalábbis valaki hírt hoz Róla. Valahogy az az érzésünk mindkettőnknek, hogy ö megvan, nem veszhetett el és haza fog jönni! De mi lesz ha hazajön? Az éhezést, a munkát, a kínzásokat elviselte, hogy fogja elviselni azt, ha megtudja, hogy mi történt szegény Édesanyánkkal? A nagyapám 76 évet élt, súlyos betegen, vakon, az akaraterő tartotta benne a lelket, de mikor úgy érezte, hogy nem érdemes tovább, akkor néhány nap alatt vége volt. Mi lesz, ha Apám is azt fogja érezni, hogy nincs miért tovább kínlódni? - Olyan kérdések ezek, melyekre még gondolni sem lehet, mert belebolondul az ember. Szerencse, hogy itt a rengeteg munka, melybe eltemetheti magát az ember. Most, hogy Zsuzsa hazajött, már van is kiért. Olyan sokat szenvedett szegény, hogy megérdemli, hogy most már kapjon is valamit az élettől. Hiszen ezek a dolgok nemcsak deportálással kezdődtek, ö már évek óta nem folytathatta tanulmányait a rendelkezések miatt. Most aztán meg van a lehetősége, hogy egy év alatt az utolsó két évet elvégezve megkaphassa a diplomáját. Igaz, a magunkfajta ember nem sokat törődik az ilyesmivel, szegény Jánost sem érdekelte a képesítés, de ha már annyi évet dolgozott érte, mi értelme lenne az utolsó évet nem elvégezni? Bizony nehéz tél lesz ez. Ketten vagyunk itthon az egész családból és ketten is kétfelé leszünk: Zsuzsa Pesten és én itthon. De mégis meg kell lennie. Anyagilag is nehéz lesz bizony nagyon. Hiszen ruha és minden más legszükségesebb nélkül vagyunk és bizony a nyomda sincs valami fényes helyzetben. De hát majd csak lesz valahogy. Meg aztán Zsuzsának nem is lenne ez élet itt a télen. Én egész nap a nyomdában vagyok, senki ismerőse, barátja nincsen, még a legszükségesebbet, a zongorázást sem tudjuk megoldani, mert házunk egyetlen kis fűthető szobájába nem fér be a zongora. Igaz, még azt sem tudom, hogy ezt az egy szobát mivel fogjuk fűteni. Na de elég volt a sok szomorú panaszból, hiszen biztos, hogy Maguk sincsenek semmivel sem rózsásabb helyzetben. Látja, ezért nem írtam olyan soká. Hiszen biztosan nem azt várja tőlem, hogy még jobban elszomorítsam. De sajnos jót nem tudok írni. Ha van az embernek itt-ott egy kis öröme, legfeljebb annyi, hogy sikerült a nyomda részére ezt vagy azt elintézni. Az is csak percekig tart, mert aztán az ezer még el nem intézett kérdés gondja elnyomja az egy elintézett kérdés fölötti örömet. És ha szétnézünk egy kicsit távolabb, a saját nyavalyás bajainkon túl, akkor se lehet nagy okunk az örömre. A rengeteg tehetséges ember, aki elveszett a háború következtében rettenetesen hiányzik, és akik meg536