A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1971 (Debrecen, 1972)

Irodalomtörténet - Szíj Rezső: Kner Imre levelei Mata Jánoshoz

sít a szürkék tónusai felett. Hogy csak egy szélső esetet említsek. Hevesy csinálta egyszer azt a játékot, hogy lefényképezett egymás mellett egy gyönyörű zöldpaprikát és egy paradicsompaprikát. A felvételt kétszer ismételte meg. Egyszer ortokromatikus filmre, mely a vörösre nem érzékeny, zöld szűrővel. Másodszor pedig pankromatikus filmre vörös szűrővel. Az eredmény az volt, hogy az egyik képen a paradicsompaprika olyan fekete folt, mintha egy ragyogó széndarabot fényképeznél le, viszont a zöldpaprika majdnem fehér volt. A második képen pedig az egész éppen fordított volt. Ezzel még korántsem merítettem ki az összes lehetőségeket, mert meg tudom például tenni azt, hogy a képen nagyok legyenek a kontrasztok és kevés az árnyalat, vagy hogy sok legyen az árnyalat, de kicsi a kontraszt. Mindezzel nem akarok semmit elvenni a festészet érdemeiből és teljesen igazat adok Neked abban, hogy soha ezt a két dolgot nem kell párhuzamba állítani. Olyan dolog ez, mint a magyar és a német szellem, ahogy Sándor bácsi mondta. Nem vitatom én, hogy a fényképészet-e az értékesebb, vagy a festészet? Más ez és más az! Egyik sem akarja a másik kenyerét elvenni és csak a fényképészek „minderwertigkeitskomplexe" termelte ki ezt a vitát. Ne haragudj, hogy hosszú és zavaros levelemmel fárasztottalak és kedves feleséged kezét ismeretlenül csókolva. Téged és kis Jánost a mielőbbi viszontlátásig sokszor üdvözöllek Mihály XIX. Gyoma, 1945. február 14. Kedves János Bátyám! Nem is tudom mivel kezdjem ezt a levelet, hiszen annyi írnivaló lenne, hogy 50 ilyen papirost tele lehetne írni vele és akkor is csak azért hagynám abba, mert elfogyna a levélpapír. így hát csak a legfontosabb dolgokról számolok be Neked. Tízhónapi távollét után kb. egy hete érkeztem haza. Egyelőre sajnos teljesen egyedül vagyok itthon a családból. Apámról, akit mint tudod még áprilisban internáltak, csak annyit tudok, hogy innen Nagykanizsára, onnan Sárvárra, onnan pedig Németországba hurcolták. Utoljára Nagykanizsáról írt, azóta semmit sem tudok róla. Édesanyámat, Nagyanyámat és Zsuzsát pedig innen vitték el a gettóval Szolnokra, majd onnan két héttel később külföldre, ök sem írtak soha többet. Sajnos, még abban sem vagyok teljesen biztos, hogy Németországban vannak, lehet az is, hogy Lengyelországba kerültek, ami még az előzőnél is sokkal rosszabb . . . Én magam április 17-én vonultam be Püspökladányba és pontosan hét hónapig voltam munkaszolgálatos. Ez alatt az idő alatt szerzett tapasztalataimról külön könyvet lehet írni, de itt csak annyit írok a bánásmód jellemzésére, hogy a századból ketten megőrültek, igen sokan szívbajt, sérvet és más betegségeket kaptak, a verések pedig olyanok voltak, hogy egyik áldozatnak leszakadt a veséje és csak háromhónapi kórházi ápolással és két operációval volt megmenthető az életnek. Ennek dacára rajtam nem sok nyomot hagyott ez az időszak, csak annyit, hogy 20 kilóval könnyebb lettem. De ebből 7-et már visszaszereztem, úgyhogy nagyobb baj nincs. November közepén aztán, mikor a szolnoki frontról áttettek a Dunántúlra és nyilvánvalóvá vált, hogy az útirány Németország, megváltam a századtól és önállósítva magam Pestre utaztam. Itt aztán még cifrább kalandokon estem át. Voltam a Pesten töltött két hónap alatt kórházi szolga, a Nemzetközi Vöröskereszt bizottság tisztviselője, fogoly a Margit körúti katonai fogházban, fogoly a Svábhegyen a magyar Gestapónál, hadiüzemi 534