A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1971 (Debrecen, 1972)

Irodalomtörténet - Szíj Rezső: Kner Imre levelei Mata Jánoshoz

és még sokan mások is megtalálhatók. Bodonínk is van három, de ezek nem tartoznak a legismertebb és legszebb munkái közé. Nem tudom, hogy értetted az uffot, mert igaz, hogy nekünk nagy összeg 1200 márka, de viszont Bodoniért nevetséges. Ezek pedig még csak a néznivalók lettek volna, de a beszélgetnivalók igazán három hétre is kiterjedtek volna. Köszönöm Sándor bácsi címét. Elküldtem neki a Monumentát és még körülbelül 30 kötet könyvet. Remélem örülni fog neki. És remélem nem haragszik meg érte, hogy a levélben Sándor bácsinak szólítottam. Valahogy annyira nem illik hozzá, hogy professzor úrnak szólítsam, hogy nem tudtam így írni neki. A „Króniká"-t együtt korrigáltuk Apámmal és igazán nagyon érdekesnek találtuk. Engedd meg, hogy a bevezetéshez gratuláljak, nagyon tetszett mindkettőnknek. Egyben gratulálok János öcsémnek a rajzhoz is, meglepően jónak találtam a technikáját, perspektíváját és színezését is. A sorozáson nem volt semmi különös, hiszen engem már tavaly besoroztak mint zsidót és most csak azért kellett újra jelentkeznem, mert éppen soron volt a korosztályom. Egyébként nálam úgy sem volt sohasem kétséges az eredmény, mert hála Istennek, makkegészséges vagyok. Hanem most már rátérek a tulajdonképpeni tárgyra. Köszönöm, hogy ilyen részletesen megmagyaráztad, hogy értette Sándor bácsi azt a dolgot, az ösztönnel. Gondoltam, hogy itt csak kifejezésbeli félreértés lehet, hiszen olyan ember, mint Sándor bácsi, aki annyira utálja mindazt, ami a mai tanítási módszerrel összefügg, nem nézheti le azokat az embereket, akik a maguk útján jutottak el odáig, vagy esetleg sokkal tovább, mint az érettségizettek. A másik kérdésben is teljesen igazat kell adnom Neked és be kell ismernem, hogy részemről felületesség volt az egész. Tudniillik úgy történt az egész, hogy nem olvastam még a könyvet csak lapozgattam benne és az egyik fejezet élén ez üti meg a szememet: „Milotay István azért nagyobb újságíró pályatársainál, mert önmagához viszonyítva következetes világképet ad. Ezzel művészi színvonalra emeli az újságírást, amelyet mesteremberek kezében éppen a következetlen töredékesség szokott jellemezni különben". Ennyit olvastam a cikkből, aztán gyorsan továbblapoztam, nem mertem továbbolvasni, mert féltem, hogy még nagyobb dicséret is következik. Arra nem gondoltam még akkor, hogy Sándor bácsi olyan ember, mint amilyen. Hiszen akkor még egyáltalán nem ismertem és be kell vallanom, hogy nem csak szép és jó dolgokat hallottam eddig róla, de rosszakat is. Szóval ennek alapján nem lett volna szabad egy szót sem szólni róla. Hogy mégis megtettem, annak hibás voltáról most már teljesen meggyőződtem. Részletesebben szeretnék válaszolni a Hevesy-könyvvel kapcsolatban tett észrevételeidre. Én kértem Apámat, hogy ezt engedje át nekem, mert én jobban ismerem Hevesyt, mint ő. Mielőtt a könyvre térek, egy érdekes emberi vonásra akarok itt rámutatni. Hevesy ebben a könyvében látszólag egészen modern ember, aki a technikát nagyon sokra becsüli, majdnem a szellemi dolgokkal egyenrangúvá emeli. Te viszont erősen tagadod a technika ilyen magasrendű voltát. Ezek után az érdekes az, hogy Hevesy tisztán elméleti ember, aki csak igen nehezen jutott el odáig, hogy a gép kezelését gyorsan és könnyen végezze. A laboratóriumban rendszerint összetöri azt, amihez nyúl és a képek nagyítását is a felesége végzi, az ő felügyelete mellett. (Igaz, hogy ennek részben az is az oka, hogy borzasztóan rossz a szeme szegénynek, 24 dioptriás szemüveget hord.) De a lényeg mégis az, hogy csak távoli bámulója a technikának, melyet elméletileg tökéletesen ért, de amelynek gyakorlati részéhez semmiféle tehetsége sincs. Talán ez a távoli bámulat teszi aztán, hogy túl is értékeli egy kicsit. Ez a kettősség aztán sok minden másra is kihat egyéniségében. Például tudom 532