A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1971 (Debrecen, 1972)

Művészettörténet - Dienes Ö. István: Gáborjáni Szabó Kálmán szabolcsi freskói

pelnek, egy a kép előterében kissé jobbra, almát válogat. Körülötte a gazdag termést jelző megrakott kosarak, teli ládák. A kétoldalt húzódó és a kép mélyén összefutó fák alatt csivitelő asszonyok, almaszedő mosolyos lányok. A kép annyira természetes megjelenítő, valóságszerű, közismert, hogy hajlandók vagyunk egyszerűen tudomásul venni. Csak, ha hosszan szemléljük, vesszük észre a munkamozdulatok feltűnő zeneiségét. Talán egy táskarádió rejtőzik a fák alatt - gondoljuk -, annak ütemére lépnek olyan táncszerűen a nehéz teherrel. Kecsesen mozognak, a fejek egymásfelé hajlanak, a szabad kezek kifelé lengenek, a csípők ringása is valami munkabalett rendezői ötletét sejteti. Pedig nem más ez, mint a festő által oly sokat megcsodált és megfestett szép, fiatal női test harmonikus mozgása, a munkamozdulatok üde ritmusa. Itt egy sereg emléket, tanulmányt, reminiszcenciát, asszociációs összetevőt érvényesített festőnk. Összegzése lett ez a kép korábbi, nagyon is valóságos, mégis meseszerű nőalakjainak. A népi fogantatás mellett nemes tartás érződik, minden alakja a magyar nép jobb tulajdonságait jelzi. A figurák nem faragatlan, esetlen, bamba parasztok, inkább a népmesék kedves, finom, könnyed, mégis erőteljes, egészséges alakjait jelenítik meg, igazolva a népmesék és az értelmes munka realitását. Ez a kép az üzlet első átalakításának esett áldozatául, még 1955-ben. Szegény jó Szabó Kálmán szerencsére nem érte meg. Szerette ezt a témáját. Mindjárt a kép megfestése után fába is metszette ezt a kompozícióját. Mennyire sajnálta volna, ha látja, hogy az „üzemeltető" elfalazza és lefesteti a pompás képet! A kép átadásakor Gáborjáni Szabó Kálmán azt tanácsolta a kereskedelmi vezetőknek, hogy készíttessenek a freskókról színes levelezőlapokat. „Bizonyára úgy a helybeliek, mint az itt megforduló idegenek szívesen használnák üdvözlőlapként. Olyan olcsó és tökéletes eljárás van már erre, hogy könynyen meg lehetne valósítani!" - mondta festőnk a kép előtt karéjban, némán álló férfiaknak. Egyszercsak egyikük harsányan megszólalt: - Azt mondja meg nekünk az elvtárs, mi az Istennek festett ide a képbe apácát? - és rámutatott a kosarat vivő baloldali nőalakra. Ennek fejkendője nem volt az álla alatt bogra kötve, hanem kibontva kétoldalt szabadon hullt a vállaira, ahogy a munkában kimelegedett parasztasszonyok gyakran teszik ezt. Nem veszik le, mert csak véd az napsütéstől, ártalmas léghuzattól, portól, nincs is hova tenni, ezért szétnyitják, hadd járja arcukat, nyakukat a jó levegő. Festőnk előbb visszanézett a képre s hosszan rajtahagyta tekintetét a számára oly kedves, gyöngéd nőalakon, aztán a kérdezőhöz fordulva, csöndesen visszakérdezett: - Osztán nagy baj, ha már az apácák is kosarat cepelnek? Egyébként nem apáca ez, hanem kendős parasztasszony. Talán éppen eleget láthatta az édesanyjánál kérem, mikor mezei munkán kimelegedett, hogy kétoldalt szabadon hagyta a kendőjét legyezőnek! A kérdező azonban nagy nevetgélésben volt a többiekkel, élvezték, hogy jól „odamondott" a pesti festőnek. Aztán nagy hangoskodással eltávoztak, magunkra hagytak minket. Gyönyörködtünk a képben, keseregtünk magunkban. Egyikünk sem szólt. Mennyi időnek kell még eltelni, hogy ez a közönség értő legyen? Hogy tudja meglátni a szépet, a neki valót, amit érte alkottak, amit neki kellene legjobban védenie, becsülnie, mert róla szól, érte van! De hát miféle védelem, micsoda megbecsülés az, hogy a kép látóterébe felülről mindjárt belelógattak egy otromba táblát, amin a felirat: „Meleg készétel kapható", alul jobboldalt pedig egy idétlen virágállvány takarja el a kép egy másik ré443