A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1971 (Debrecen, 1972)

Néprajz - Papp János: A férfisiratokról

a baj teccik tudni, hogy kicsi nekem ehhe a tudásom, és lassan kiköpök belőle. Az a kicsi meg nem is könyvbül való, hanem csak úgy hallomásbul, emlíkezetbül. így azután megtörtínhet, hogy amit én elmondok, nem pászol egybe a könyvbéliekkel. Dehát ahány ház, annyiféle a szokás is." „Mákófalván nem vót olyan előírásos törvíny, amék kimondta vót, hogy csakis a nőknek lenne szabad a halottat elsiratni. Mi úgy tartottuk, az a fontos, hogy minden halottnak legyen siratója. Mindenki magátul döntötte el: sirat-é a halottnál vagy nem. Ebbe sósé parancsoltak se asszonynak, se férfinek. Megtiltani se lehet egyiknek se. Sokféle temetísem vótam, sokfélit tapasztaltam. Nem egy nőcselédet láttam úgy állni a halottjánál, mint valami szomorú vicsát.

31 Soknak még egy vírnyítás se jött ki a torkán - akárcsak az én felesígemnek -, nemhogy sirasson. Ez is mutatja, hogy a nők közül se tudja mindenik. Van olyan nőbe is, akibe nincs semmiféle érzís a halottja iránt. Nem szereti. Örül a halálának, mert nem kell neki a beteggel tovább bajlódni. A másik nőszemély szereti ugyan a halottját, van is benne érzís iránta, de nem képes azt jajszóba foglalni. Akad viszont olyan egyén is, aki titkon tartja az ú fájdalmát. Nem sirat a gyülekezett előtt. De ott ahun senki nem látja, elsiratja a halottját. Vótam azután olyan temetísen is, ahun a szavakat csak össze is szedtík, de a dúdját mán nem tanálták. Az ilyeneket kipletykáltuk a faluba. Ezír mondom én azt, hogy csak a tehetsígen múlik ez az egísz, nem azon, hogy nő vagy fírfi valaki. Születni kell erre is, mint mindenre." „Megtanulni se igen lehet, pedig nálunk még tanították is az én gyerekkoromba. Az vót a szokás, hogy míg a fonás tartott, a fertályba

12 lakó asszonyok a kisebb gyerekiket is magikkal vittík a fonóházba. Ott minden előkerült: dúdolgattunk, játszadoztunk, hallgattuk az asszonyok pletykáját. Szinte minden este siratgattak is valakit. Nekünk gyerekiknek anyánkat vagy nagyanyánkat kellett elsiratni. Biztattak erre bennünket, meg gyakoroltatták is velünk. Aki jól tudott siratni, mint én is, azt megdicsírtik, kapott egy pár diót vagy valamit. Sokszor elmondták édesanyámnak a fonóbeliek, hogy büszke lehetsz a fiadra, mert szípen elsirat majd, ha meghalsz. Került azután olyan gyerek is, akit hiába bátorítottak. Az ilyeneket kár vót erőltetni, mert ha nem született tehetsíggel, sósé tanulja meg." „Tessík elhinni, hogy szüksíg vót arra, ahogyan minket tanítgattak, mert evvel nemcsak az élő, de a halott tiszteletit is belénk neveltík. Máskülönben Mákóba egy temetís se múlhatott el siratás nékül. Amék halottnak nem vót női hozzátartozója - mint nekem is -, ott a fírfi siratott. így illett. Megszólták, de meg hónapokig pletykálták azokrul, akik csak úgy »csendes ember«" módjára álltak a koporsó mellett." „Most azután nehogy arra tessík gondolni, hogy én csakis azír sirattam el édesanyámat, mert filtern a falu nyelvitül. Én erre akkor nem is gondoltam. A fájdalom miatt tettem én ezt semmi másír. Enékül - hiába a tehetsíg - nem lehet siratni. Nagy megkönnyebbülíst éreztem avval, hogy megtiszteltem édesanyámat." „Ugyanezt mondhatom el az én kedves gyerekkori barátomrul, Okos Piros Lászlóiul, aki szint' úgy elsiratta az édesanyját, mint én. Pedig neki léán test31 Kocsis Gazsi Gáspár szavai szerint: „Elfonnyadtan, mint az aszalt alma". 32 Mákófalván egy „fertály" egy utcának felelt meg. 33 „Arra az egyénre mondtuk, hogy csendes ember, aki nem dúdol, nem ínekel, nem tud siratni. Olyan hallgatag". Kocsis Gazsi Gáspár szavai. 350