A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1971 (Debrecen, 1972)

Történelem – Geschichte - Komoróczy György: A debreceni céhesipar reformkori helyzete (1820–1848)

A céhes ipari termelés szervezetei A reformkori Debrecenben a gazdasági fejlődést kedvezőtlenül befolyásolta a tőkebefektetés hiánya vagy legalábbis annak korlátozottsága. Az ipari tőke döntő forrása egyébként is a kereskedelmi tőke volt s annak passzivitása hátrányos helyzetet teremtett a további beruházások előtt. Az első kapitalista iparvállalkozás a malomiparban jelentkezett. Kétségtelen, hogy a helyi malomipar terebélyesedése összefüggött az ügyvédek, vállalkozók, kereskedők tőkebefektetési törekvéseivel, akik pénzüket beruházások révén kívánták hasznosítani. Viszont lehetőségeik Debrecenben korlátozottak voltak. Nagyobb tőkeerővel azok az intézmények rendelkeztek, amelyek pénzüket kölcsönként hasznosították és nem fektették az iparba. Ilyen intézményként élt többek között a ref. kollégium, amely minden célra nyújtott kölcsönt kellő fedezet mellett, de egyetlen ipari befektetéséről sem tudunk. Sajnos, ez a magatartás országosan jellemezte a kereskedelmi tőkebefektetések állapotát.

19 Talán ez is egyik oka annak a ténynek, hogy a polgári íorradálom után Debrecen reformkori, sőt korábbi kereskedőinek nagy része másodrendű szerepet játszott a város gazdasági életében s egészen új kereskedő családok léptek porondra, akik a kibontakozó kapitalizmus kívánságait jobban megértették, míg a feudalizmus nagykereskedő családai háttérbe szorultak, s a verseny során kiestek. A feudális gazdálkodás ipari szerkezetének döntő tényezője a céhes ipar volt. Ez tartott kapcsolatot a legtöbb esetben a nyersanyag beszerzési forrásaival, s ezáltal a hetipiacok útján a mezőgazdaság árutermelőivel; ez értékesítette vagy a hetipiacok, vagy a közvetítő nagykereskedők révén áruját, de minden esetre a termelésnek meghatározott tényezői között ez volt az elsődleges. A manufaktúrák maguk csak kisebb mértékben alakultak ki. Jellemző adatként legyen szabad az Országos Iparegyesület által 1847-ben kiadott iparstatisztikai kérdőívekre benyújtott feleletek néhány pontját felsorakoztatni. Többek között a híres csutoráscéh írja az alábbiakat: a művekhez szükséges „fát és szarv hegyeket helyben találhatni elegendőt jó minőmüségben. Az eladása nagyobb részint helyben országos vásárkor százával, külkereskedőknek, egy-két jár Nagyváradra és Kereszturba". A kötélgyártó céh szerint „kender kapható részint helyben, részint külhelyeken,... a nagy nyerekedés végett kereskedőktől sokkal drágábban kapható; ... a müvek itt helyben adatnak el". A gombkötő céh szerint „a nyersanyagokat vesszük zsidó kereskedőktől, kik vásári alkalomkor kerülnek városunkba és austriai birodalomhoz tartozó tartományiból szerzik meg azokat. . . Kész müveinket helyben szoktuk eladni, külföldi kézmüvekkel kellene versenyezni, de nem állhatjuk ki a versenyt, s ez oknál fogva nem járhatunk sehova vásárokra; az árba nagy a különbség: amely Bécsből hozott kézmüveknek a kereskedőknél az ára 10 Ft, mi az oly nemű kézmüvet nem adhatjuk 15 Ft-on alól." A céhbiztos megjegyzi, hogy a bécsi áru alacsonyabb voltának oka, hogy „fabrikákban készültek". A könyvkötők is helyben szerzik be a nyersanyagot. Ugyanakkor „városunkban és az közel levő vidékeken külföldiekkel semmi versenyzésünk nincs áruinkra nézve". A mézeskalácsosok ugyancsak helyben szerzik be és áruikat 19 Lásd Pach Zsigmond Pál: Szempontok az eredeti tőkefelhalmozás vizsgálatához Magyarországon (Századok, 1948-1949. évf. 108/1949.) és Betend: Iparfejlődés i. m. 280281. 153