A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1971 (Debrecen, 1972)

Történelem – Geschichte - Komoróczy György: A debreceni céhesipar reformkori helyzete (1820–1848)

Karcag, Nádudvar stb. vidéken is eladják, de versenytársuk az ugyanottani, valamint a rozsnyói, tokaji, eperjesi, nagyváradi, lőcsei céhnek a termékanyaga. Hasonló szellemben számolnak be a többi céhmesterek is, közöttük a kovácsok, akik a faszenet a vidékről, majd messze fekvő Tisza-menti községekből kapják és közvetlenül a „szegény falusi emberektől" veszik; „használható kőszén körültünk még nem találtatik; vasat a felsőbb vármegyék az utak jó, vagy rossz voltához képest különböző áron szolgáltatják", a stájerországi vasat helyben vásárolják. Ami az eladást illeti, „vándorlott mestertársaink közül többen képesek a legújabb divatú bécsi mintájú hintókat elkésziteni". Kocsit, szekeret országos vásár alkalmával átlag 40 db-ot szállít Miskolc, Eger és Tokaj is. Az asztaloscéh a deszkát Erdélyből és Máramarosból szerzi be, míg a szerszámfát pesti kereskedő közvetíti. Müveiket „helyben adnák el, de miután városunkban két igen nagyszerű raktár Pestről szállított bútorokkal el van látva eladás végett, nehezen birják a versenyt". A céhbiztos megjegyzi még, hogy „baj az is, hogy tapeczierer csak egy van". A szűrszabók „részint a távollevő Szeben városában és annak környékén szerezvén meg az e mesterséghez megkívántatott posztót", részint pedig csak helyben tudnak árulni, nehezen élnek. A fakezasok írják, hogy „az agyagot a város határán meg találjuk, a hozzá megkívántató fehér festéket Csabáról és Monokról hozatjuk vékaszámra, a veresét Lucról, a feketét Nagybányáról és Egerből, békasót Nagyváradról, rézport a városban vesszük, a máznak való glétet itten a füszerszámos kereskedőknél megvásároljuk". Műveiket általában helyben adják el, de néha Hadház, Böszörmény piacain értékesítik. A festőcéh a nyersanyagot különböző helyen szerzi be; „az indigót vesszük a stutgardi (Stuttgart) sváb compánia liferánsaitól Pestről ideszállitva; ... a festeni való materiálékát kénytelenek vágyunk az óbudai fabrikás sidóktól jó drágán venni. . ." Piacuk helyben. Nyíregyházán, Kisvárdán, Kallóban, a hajdúvárosokban található. Panaszkodnak arról, hogy a külfölddel nem bírják a versenyt, de hanyatlóban van emiatt szerintük a szepességi és miskolci festők helyzete is, kiket „az óbudai szabadalmazott festő fabrikák végső pusztulásra juttattak". A kőművescéh Tokaj és Eger környékéről szerzi be a követ, a meszet Élesd vidékéről, a fát Váradról. A szabócéh a nyersanyagot „részint külföldi, részint hazai gyárakban készült kelmékből" a helyi országos vásárokon szerzi be,- áruikat ugyanott és a helybeli fogyasztóknak adják el, de az országos áruközvetítés miatt „a versenyt kiállani képesek nem lehetünk". A lakatosok arról panaszkodnak, hogy nyersanyagot „elegendő, s jó mennyiségben soha sem kaphatnak". Kőszén alig van, a faszén nagyon drága. Az áruk értékesítésénél nehézségeik vannak, mert „vásáros boltjaink el vannak halmozva előre készíthető külföldi gyári munkával, a csinosabb, a haladásnak megfelelő lakatosmunkát értő legények folytonos szűkében, a gyári silány és gyenge munka erányába semmiképpen nem versenyezhetünk". Érdekes a csizmadiacéh jelentése, amely arról számol be, hogy „piros és fekete kordován bőröket lehet ugyan itt helyben is a kereskedői boltokban is kapni, sőt a tímárok is kezdik már készíteni itt helyben, de az évenként itten tartozni szokott négy országos vásárokon a piros bőrt nagy mennyiségben a lengyelországi kereskedők magok, az u. n. török fekete és sárga kordovánt, valamint a karmazin bőröket is a pesti kereskedők szokták idehozni. A talp és festett tehén és más apróbb bőrök pedig a helybéli tímároknál jó minőségben és elegendő mennyiségben kaphatók". Termékeiket részben helyben, részben a 154