A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1969-1970 (Debrecen, 1971)

A Móricz Pál Centenáris Emlékülés anyagából - Molnár József: Móricz Pál és Hajdúnánás

dag hajdani szépségéből. Mikor Pusztuló világ című kötete megjelent, a nagy néptudós, Hermann Ottó azonnal levélben értékelte az ő leírásának gazdag kincseit: „tükröződik bennük a síkság, a nagy Alföld, az egész természet; amelynek szépségét csak mi ismerjük, felfogjuk és mélységesen szeretjük. Hajh! az a gyékényes, amelynek szélein a fodormenta terjeszti illatát, kivált alkonyat táján, mikor a Nap leszállóban, csodásan festi az eget, s megjelenik a békaság összefolyó, egészben andalító hangja. És mint a földrehullt csillagok rendre fellobbannak a pásztortüzek, végtére hazafelé ballag a föld népe, vállra vetett kapával, kaszával. Hallom én az alföldi vihar üvöltését is, mikor a nádas és a kalászos élet, mintha versenyt futna a szél rohamaival. Mind sajátos ez és hogyne formálná az ember lényét, s hogy ez mind pusztulóban van, vesztére a magyarságnak, az bizonyos. Oldódik és szerte hull a kéve, s életem átka, hogy megértem." (1912. május 8-án kelt levele Móricz Pálhoz.) Örökké élnek írásaiban a hajdani határrészek nevei, amelyeknek pusztulását a mai generáció jobban megérti. Ö! nánás-dorogi országút! Ha most ráemlékezem ... A vén Csepüs- és Téglás-szőlők között mély árkok barázdálták a széles, öreg utat. Ez volt az ős dió-, körte-, almafák hűs birodalma. A szárazvesszőből rakott garádgyák tövéből a líceum és a vadkomló szövevényes hajtásai dagadoztak. Túlnét a szőlőkön már virágos akácok borultak a gyönyörű öreg országútra. Kétoldalt piros pipaccsal, kék búzavirággal tarkított dús búza-rozsmezők mozgolódtak. A Zöldág csárda hajdan itt kínálta a pihenőt. A három szilaj ló vígan, büszkén rázta a csótárt, csilingelő csengőt. A cifrán vasalt hajdúkocsi kerekei kattogtak. Felhődzött az országút pora. Felhődzött a tajtpipa füstje. Halk beszélgetés közben észrevétlenül megrövidült a gyönyörű országút. Máris elértük a dorogi gyepszél vén Krisztuskeresztjét. . ." {Szűz Mária üvegharangja, Rejtelmes Alföld) A már feledésbe ment és most feledésbe menni készülő határnevek s azok hagyományai életet az ő műveiben kaptak s ott élnek mindaddig, míg könyvét kezébe veszi egynémely olvasó. ,,Dobogó, Thedej, Égett, Morgó, Szeles, Zajgató, Kis- és Nagycserepes, Verébsár, Messzelátó, Mélyvölgy, Rózsás, Rongyos, Józsa, Nyulas csárdák „neveit hagyta örökül a késő utódoknak A debreceni országút című írásában. Másban így emlékezik: „Itt a Zajgató csárdánál egész ezred vasasnémetet szétzajgattak őseink. Amoda a Testhalomban a felperzselt rácfalvak férfinépe nyugszik . . . Tatárvésznek nevezik odébb azt a dűlőt... és ez itt a Vérvölgy! Kurtány basa törökéivel mérkőztek itten a szörnyűséges ősapák, akik minekünk megszerezték és megoltalmazták e drága földet." {Útban egy drága koporsóval Rejtelmes Alföld) „A Tar hadaké volt a nagy Feketehalom tájéka is odaelő, mikor még a nánási és budi boszorkányok a Nagyfeketehalomra repdestek az ördögök sípolásánál ördög gavallérokkal táncolgatni." {Tar uraimék ítélkeznek A boglyakemence mellől) A Micski-zugja felől sem zúdult borulat, pedig arról volt híres az öregek között, midőn onnan felhők repültek az égre, rendesen jeges, erős vihar támadt akkor. Csakugyan Micsky-zugnak is azért nevezték el azon tájat, melynek irányában manap a nevezetes Takács István uram nyárfás tanyája fekszik, mert egykor ezen zugból támadt hirtelen vihar jeges förgeteggel zúdulván a pusztára, nagyobbrészt dögre verte a Micsky juhász virágos mezőt, kövér rétifüvet majszoló nyáját, minek fölötti keservében Micsky juhász a nyárfára akasztotta 581