A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1969-1970 (Debrecen, 1971)

A Móricz Pál Centenáris Emlékülés anyagából - Molnár József: Móricz Pál és Hajdúnánás

magát. A pusztult nyájnak ekként pusztult el a pásztora is. Odaelő történtek ilyen különös esetek." (Nagykalapú Szűcs István A boglyakemence mellől) A hajdani határban - távol élve a szülőföldtől - minden kis tájegységet ismer, tudja azok történetét, hiszen családjának tagjaitól nemcsak megtanulta, hanem örökre emlékezetébe véste, s az ihlet óráiban munkáinak szerves részévé tette. „A Jánosrétről a pusztára hajtották a falkát. Fehér tanyák kéménye nem füstölgött ezen a pusztán. Az egyes kutak neve után emlegették a járásokat: például: Bagazia-kút, Nyalakodó-kűt, Samu-hűt, Bekecskűt járásai. . . Órák jártáig terjengettek ezek a járások, melyeknek termését a nemzetes mezőbíró úr 8-10 lovasfelügyelővel s a pusztán vénhedt gyalogszeres csőszökkel oltalmazgatta." {A szemők juh Pusztuló világ) Pungur Demeter csizmadiának is megörökíti cselekedetét, aki a Kakashalmon levő szőlőcskéjét az eklézsiára hagyta, hogy a gyermekek és tanítók csemegézhessenek a cseresznyéből. (A szent eklézsia cseresznyeiái Rejtelmes Alföld.) 1942-ben 80 éves korában az öreg Batta László, amikor faggattam Móricz Pállal kapcsolatos emlékeiről, így indokolta meg a hagyományok maradandó továbbélését Móricz Pál műveiben: „Tudja, tanár úr, az a Móricz Pál középtermetű, jóarcú, jómegjelenésű gyerek volt. Kivált az már akkor a többi közül. Sokat hallottam, hogy feljárta a rokonokat, jól töltötte az idejét mindig, mikor Nánáson volt, kérdezgette az öregeket, azután meg meg is írta. Nagyon szeretem az irományait, különösen a Boglyakemence mellől nevezetűt, mert megvolt az a mi Körünkben is a könyvek közt más írásaival egyetemben." Nánási emberek Betűrendbe szedve oldalakon keresztül sem győzné az ember felsorolni azt a sok kedves, érdekes, valóságos alakot, akiket műveiben szerepeltet. Nagy kiterjedésű rokonságának érdekes emberei, a különböző embertípusok sokszor foglalkozás szerint fáradságos munkáik közben bemutatva, mindegyik külön színt, költői fényt kap elbeszéléseiben, regényeiben, kis rajzaiban s emlékezéseiben. Ismerte őket, kihallgatta a legtöbbet, s búvárkodva az egyházi anyakönyvekben, a városi levéltár iratai között feltárult előtte a hajdú múlt, a város élete. Ismerősei és rokonai között a legjelentősebb s legtekintélyesebb családok tagjai éppen úgy előfordulnak, mint a legszegényebbek s a legjelentéktelenebbek. Személyválogatás nélkül, de együttérző szeretettel ábrázolta szülőföldje népét. A hajdú múlt iránti érdeklődése áttanulmányoztatta vele mindazt, amit erről a különös, kiváltságos közösségről írtak. De nem a könyvekben lefektetett adatokat vonta be műveibe, hanem azokat, amelyekről nem beszéltek a nyomtatott írások. Az élet, a mindennap s az egymáshoz fűződő kapcsolatok érdekelték s elsiratta benne egy letűnt életforma minden szépségét, hiszen, mint ő írta: „A hajdúk csontjával Brassótól a Stureci hágóig, Belgrádtól Máramarosszigetig telítetten korhadozik a föld mélye. Mint a harmatcseppek: mindenfelé elszóródtak, aláhullottak a kemény hajdúkoponyák. Nyugtalan, verekedő fajta volt ez. Bár Bocskai fejedelem jóvoltából saját hajdúvárosokat árkolhattak, a rónák, rétek szilaj vitézei még ezután is felkerekedtek rajtacsapni törökön, németen, rácon. Igaz, hogy az ilyen támadások leginkább kölcsönbe mentek . . . 582