A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1969-1970 (Debrecen, 1971)

A Móricz Pál Centenáris Emlékülés anyagából - Molnár József: Móricz Pál és Hajdúnánás

a legelésző birkanyáj. Ámde percek sem múlnak el, a szürke felhőnyájat letapossa egy vadabb falka. Ez már sötét és fekete. Oly haragosan gyüremlik fel, mintha megvadult óriás fekete bivalycsorda terülne szét az égi nagy legelőn. Ez a haragosan gyüremlő fekete folt már tajtékzik is. A cikázó villám a felhők fehér tajtékos habja. Sötét felhők borulnak a nap végtelen égi pusztájára. Megdördülnek a felhők. Csattanást csattanás követ. Közben rövid pillanatig tartó halálos csönd. Felszakadnak a felhők. Zubogva bugyborékol a szakadó víz. Ég és föld egybeolvad a sűrű, setét, nedves viharpárában. Rémes fény villan szerteszét. Sugárként lobban a villám. Reszket a kis világ." (A kurta nemesek földjén 98-99.) A nánási határ képe így maradt fent nekünk, késő utódoknak, akik e tájat ismerjük: „Ezüst levélkoronás nyárfák lengetik lombjaikat a réti pusztaságból kiemelkedő széles dombháton. A satnya törzsű tölgy búsan lógatja bokrétás levelét. Hajdan nádból, vesszőből font halászkunyhók mohosodtak itt. Széles levelű tök sárga virágokkal ékesítette a kunyhó tetejét. A nádas rét mélyében vadmadarak sipítoztak, zajongtak. Néha egy-egy lusta hal lökte fel a tó színére kövér, pikkelyes testét. De aztán a tengerszéles vizeket lecsapolták. A. halászcsónak szétszáradt. Farkas, kócsag, vadlúd elbujdostak más vadonabb tájra. Fehér tanyák épültek az „Előhát" körül. A virágos rét-pusztán mének, kancák, csikók kerülgetik a mélyebb gazos locsogót, egykor itt elvadult kondák durkáltak, a mocsárföldben fejlődő kövér gyökerek után." (A kurta nemesek földjén 88-90.) Az évszakok változásai, a napszak csodáinak fényében tündöklő szülőföld ezer színben pompázik költői leírásaiban: „Ó, tavasz utójától késő őszig micsoda gyönyörű, mámorító szép a hajdú-puszta! Az édes virágok, az énekes madarak, a zümmögő bogarak, a kalászbaszökő vetemények tündérszép kertje a puszta ... A nádasnál gólya halászgat és szerelmeskedő vadrucák kercegnek. A szederindás árokparton hamvas, bolyhos ezüstleveleit rezegteti a rezgőnyárfa. A nap delejes tüze sugárözönben füröszti az illatos, virágos meleg pusztát... A délibáb csodaképe, a lomha ökörkolomp bús keleti muzsikájánál kápráztatólag hömpölyögnek felénk a végtelenségből... De télen . . . csak a szemet vakító dermesztő hideg s vigasztalan temetői fehérség fogadja és fogja körül a magános vándort és most hirtelen a puszta mélyén a nyomasztó kísérteties sűrű setét köd is rámszakadt... A vastag fehér hómezőbe térdig, derékig íesüppedeztem. A kísérteti ködhullásban az út, az irány teljesen elveszett előlem . . ." (Csengőszó a havas pusztán. Rejtelmes Alföld) ,,A nap ébredése bűbájos szép az alföldi pusztán. Minden fűszálnak harmatgyöngyös korona rezeg a fejecskéjén. Az árokparti galagonyabokorból csicseregtetni kezdi torkát valami kismadár. Dús illatát ontja a bodza. A sugaras nap feljebb-feljebbszálltával a párák ragyogó zománcot öltenek. Innét-onnét harangszók csendülnek a rejtelmes síkság mélyéből. Ezernyi pacsirta Isten dicséretét énekli. A búzakalász is meghajtja fejét. Egyedül a Rózsás csárdából rikoltozik hányaveti hangon a korhely cigánymuzsika. Betyárlegények járják a dübörgős táncot, kurjongatnak . . ." (Útban egy drága koporsóval Rejtelmes Alföld) „Az én gyerekkorom napalkonyatai, éjszakái tele voltak rejtelmekkel. A terpedt hajdúváros kanyargó sikátorait, kutyaszorítós holtközökben záródó utcácskáit nem lehetett kiismerni. Soha, de soha egész életen át nem lehetett kiismerni ezt a különös várost." (A kisajtó küszöbéről. Rejtelmes Alföld) Mégis Móricz Pál ismert a legtöbbet ennek a városnak és határának gaz580