A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1969-1970 (Debrecen, 1971)

A Móricz Pál Centenáris Emlékülés anyagából - Péter László: Móricz Pál indulása Szegeden

Tömörkénynek a néptől tanult kedves szavával: telektálózásaikvól. Ö mondja el, hogy Tömörkény együtt lakott legjobb barátjával, Kószó Istvánnal, a későbbi neves ügyvéddel és politikussal, s Móricztól tudjuk, hogy közös névjegyet is nyomattak ezzel a fölírással: „Tömörkény és Kószó Pisták, szobaurak, szabadúszók sib." S Móricz meséli, hogy egy átdalolt éjszaka után, valamikor már délután, a két Pisták lakásában, Tömörkény ágyában ébredt föl. Tömörkény ekkor már egy újabb vendégkoszorú körében iddogált. Móricz méregbe jött, hogy az újabb itókára őt nem ébresztették föl, fogta hát az éjjeliszekrényen Tömörkény revolverét, s csak úgy fektében gyors egymásutánban hármat a menynyezetbe lőtt. A vendégek riadtan fölugráltak, Tömörkény meg hidegvérrel mordult a merénylőre: „- Megőrültél, te főhadikutya? - Nem én! Csak megszomjúhoztam. Pista megenyhülten és megértőleg hozott az ágyhoz egy vizespohárnyi ordas sillerbort: - Igyál, no, te veszött hajdú." Ilyen és hasonló élményeken kívül Móriczra döntően hatott a szegedi újságírás hagyományainak egyik legértékesebb hozadéka, a népéletből vett tárca, az ún. rajz. Már az 1870-es években teret kapott a Híradóban, később a Naplóban, a Dugonics András örökségéből táplálkozó néprajzi érdeklődés, amely egyre inkább szépirodalmi formába öltözik. Két típusa alakul ki: az egyikben a paraszt jön a városba, hogy ügyes-bajos dolgait intézze, rendőrbíró elé álljon, városi urakkal tárgyaljon, piacon, vásárban, mesterembereknél vásároljon. A másikban az író megy ki a szegedi tanyákra, s ott rögzíti, amit lát, a munka és az ünnep szokásvilágát, az aratást és a szüretet, a disznótort és a fonót. Mélyebb indítéka mindkettőnek a polgári fejlődéssel meggyorsult társadalmi változás, a paraszti életforma, viselet, szokásrendszer szemmel látható változása, a régi életforma elmúlása. Ez a kontraszt: az árvíz után gyors ütemben újjáépülő, civilizálódó, „lapotás Szeged", és a tanyák egzotikusnak látszó, hagyományos világa közötti ellentét, ez keltette föl szerény képességű tollforgatóknak és az írás művészi tehetségű tudóinak érdeklődését egyaránt. Egy tucatnyi nevet lehetne fölsorolni Schmidt Sándortól Palotás Fausztinon, Terescsényi Gyulán, Kutasi Ödönön, Paral Bertalanon, Lengyel Sándoron, Bite Pálon, a már említett Irányi Dezsőn át éppen Tömörkényig vagy kortársáig, Cserzy Mihályig. De utalnunk kell Mikszáth és Gárdonyi példájára is: ők szintén ebből a hagyományból merítettek. Ahogy a nagy palóc vallotta: a Jó palócok sohasem születtek volna meg a jó szegediek nélkül. S Az én falum figuráiban, helyzeteiben, fordulataiban is ott élnek Gárdonyi szegedi élményei, az itteni népies irodalom termékenyítő indításai. Móricz Pálnak is elég volt pár hónap, hogy magába szívja a szegedi levegőt, amely a tanyák berajzó népéből és az ő életüket megörökítő hírlapi irodalomból feléje áradt. S bár ő nem a homok nincstelen népéből jött, hanem a szabad hajdúk, a kurtanemesek megint csak sajátos világából, az ihlető hatás nyilvánvaló: ahogyan Tömörkény a tanyai kapást és a pusztai pásztort, a tiszai vizenjárót és a külvárosi kubikost, a szegényparasztság legkülönfélébb típusait ábrázolta, úgy ösztönözte Móricz Pált a szegedi hagyomány az ő legjobban ismert világának megörökítésére: írásban menteni apái és nagyapái ezekben az években szintén gyors változásnak induló életformáját, szép múltjuk szájhagyományait, így látott neki a gyerekként és serdülőként otthon hallott tör564