A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1969-1970 (Debrecen, 1971)

Irodalomtörténet - Horkay László: Palocsay kuruc generális versei

ban a császári seregek vereséget szenvedtek a franciáktól a Rajna menti Neustadtnál. Egész élményszerűséggel írja le a sereg bomlását s a menekülés zűrzavarát. Kár, hogy éppen ez a verse olyannyira vízfoltos, hogy csak részben olvasható ki. Már Thaly sem tudta kiolvasni, s azt írta felé, hogy talán az utána következő neustadti harc egy „változata". Pedig nem az! Egész külön kis történet ez, melynek második felében a szerző, mint javíthatatlan kárörvendő, a két sógornak: Gosztonyinak és Kis Pálnak fejevesztett vad futását adja elő, akik menekülés közben még egy bokorból kiugrasztott nyúltól is határtalanul megrettennek. Az ötödik verset a maga egészében közölte Thaly „Neustadti harc" címen az Adalékok II. 21 és következő lapjain. A zárósorok szerint szerző csak négy év múltával énekelte meg e harcot, s benne a sajátmaga megsebesülését is. Äz eltelt idő meg is látszik a versen: nem olyan friss, élményszerű, mint az előbbi. Kortörténeti szempontból nagyon becses a hatodik vers. Roppant bő lére ereszti ugyan saját hazaszökésének történetét - hiányzik az eleje, mégis 109 és fél strófára terjed a leírás - de valóságos Odysseia ez az elbeszélés nagyon fontos adatokkal. Csaknem 4 hónapi bolyongás után (1703. dec. 20-tól 1704 márciusának második hetéig) sikerült neki társaival a Svévia tartománybeli Buciitól Prágán, Breslaun és lengyel földön keresztül haza érkeznie, miközben Prágában fogságot is szenvedtek. Egy Jókai tollán ez is hősi regévé kerekednék talán, miként később Lenkey szökése! De itt bizony az ő előadásában ez is lapos történetté válik, pedig telve van gazdag megfigyeléssel és hadtörténeti adatokkal. Olyan bőven énekelte meg a neustadti harcokat, hogy joggal várhatná tőle az ember, hogy a kuruc harcok emléke is megelevenedik lantján, de ezt hiába várja! Lantja a kuruc harcokról - miért, miért nem? - hallgat. Pedig lett volna miről írnia személyes tapasztalatok alapján is ennek a hős katonának, és mégis erről . , , nem szól a lant. Ez mindenesetre nagyon fájdalmas hiány. Egy helyen emlékezik csupán óbester Vak Bottyánról egy 1721-ben írott versében, de ez is olyan vers, hogy az ember szinte nem tud mit kezdeni vele. Végére idegen kéz (nem a Thalyé!) ezt jegyezte oda.- „Travestia féle tréfás vers, farsangi bohóság". Valami ilyesféle. Tendenciájából az látszik, hogy az osztrák igazságszolgáltatáson akar ütni egyet e jelszóval: „MeghholtMatyaskirály el költ az igasagh". Azt akarja ugyanis bizonyítani, hogy egy kis megvesztegetéssel, borral könnyű enyhíteni a súlyos ítéleteken is a „mostani időkben". Ehhez hozza fel tréfás példának Vak Bottyán esetét, mikoris felette „Ítéletet tesznek" Szappanos Gáborral s másokkal együtt. A megemlékezés így szól: Elsőb vétke lévén irott Óbesternek lába kötöztetik lanczal ágy szélének annak után hamar szabadulás ennek adatik, ujabban ülnek más törvénynek. Jó volna persze tudni, hogy van-e ebben valami kis történeti igazság, A kuruc harcok után nyomban megered a szerző nyelve, amikor egyéni sérelmeinek is hangot adhat. Először, mindjárt 1712 elején, csúfoló verset ír „az el múlt 1711 Esztendő béli házasokról". Iróniáját csupán az enyhíti részben, hogy a végén magát is az új házasok közé sorolja. Thaly különben ezt a verset is közölte az Adalékok II. 379. és következő lapjain. Hasonlóképpen közölte, de erősen megrövidítve 532