A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1969-1970 (Debrecen, 1971)

Irodalomtörténet - Horkay László: Palocsay kuruc generális versei

és így eltorzítva, a következő, azaz a 9. számú versét is „Ezelőtt.... 1714-16" címen. Itt Palocsay tulajdonképpen saját keservének, egyéni panaszának ad hangot, de kifejezésre jut abban többi kuruc társának szomorú sorsa is. Gondolhatjuk, hogy nem kíméli pennáját, mikor a tőle elkobzott palocsai birtokba beülő Dessőffy Péter garázdálkodását írja le 42 versszakban. Különösen kapóra jött neki a betolakodónak korcsmázó élete, ami miatt rá is szolgált egy kis „jóakaratú" figyelmeztetésre. Jólesik aztán neki, hogy következő versében már beszámolhat ennek a kakukfinak megérdemelt bukásáról, romlásáról is. Ali. számú versben is van egyéni panasz, de általában egész Sáros megye szenvedésének is hangot ad, mikor bemutatja a megye nagy zsarnokát, bizonyos Ketzer uramat, aki gőgösen uralkodik a régi birtokosok helyén, s embertelenül nyúzza a népet. Egyetemes panasz, jajszó sír fel versében, mikor írja: Valamint az halál mérges kaszájával emberi nemzetet annak íullánkjával kaszállya s világot ritkittya dolgával az rakott hellyeket üresiti avval. Ugy Ketzer az ember özvegy és árváknak Uri s nagy fő rendő jo íamiliáknak valóban kaszállya jobbágyit azoknak ritkittya faluit felső processusnak. Kétségtelen, hogy ez volt az ország sorsa a kurucok leverése után. így zsarnokoskodott az önkény minden felé. Palocsay is idegenben, „Erdély szélén mostan való lakásomban" panaszolta ezt el 1717-ben. Csak az volt számára elégtétel, hogy a következő évben már a nagy nyúzó haláláról is beszámolhatott 13. számú versében. Bujdosásában együtt mulat azokkal 12. számú versében, akik 1717-ben szintén vidáman derültek két nemes embernek, Horváth Györgynek és Ráti Gergelynek Ungvár vármegye gyűlésén történt heves összeszólalkozásán, és azon, hogy mint vett ezért elégtételt Horváth Györgyön Ráti Gergely bátyja. A történetnek és a versnek azonban szomorú vége van - ami megint kortörténetileg értékes adat -, hogy a nagy herce-hurca után mindkét fél „a bécsi utat járja", s közben ürül az erszény, mert nehéz az igazságot megkapni az embernek a maga számára. 14. számú versét már újra Sáros vármegyében, annak „pusztás falujában" írta 1718 januárjában. írására Sztankay Miklósnak híres hadjárata nyújtott anyagot. A híres hadvezér ugyanis nem éppen vitézhez illően szállott hadba kisszámú seregével az Ugocsába betört tatárok ellen. Pocsékolta útközben Sáros vármegye pénzét, s csak egy volt a szerencséje: előbb kitakarodott a pogány, semmint ő a tetthelyre érkezett volna. Gondolhatjuk, hogy itt sem volt hiány a megfelelő kifigurázásban. 15. számú versében egy nemes úrnak, a Tárcsán túli Dobó községben lakó Dobay Zsigmondnak állít szomorú emléket, viselt dolgait a tékozló fiúéhoz hasonlítván. Majd két családi vers következik. Az egyiknek kíséretében öccsének, Mihálynak küld egy „Tiszábul való süllőt", a másikkal pedig húgát, Ivanelli Lászlónét köszönti, midőn ígéretéhez képest egy Lengyelország szélén szokásos kötényt küld neki ajándékba. 533