A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1969-1970 (Debrecen, 1971)
Néprajz - Varga Gyula: A szarvasmarha egy bihari falu gazdálkodásában
jászolhoz. (Peckes kötelet csak akkor kaphatott, ha a szarva kinőtt, tehát 1 éves kora után.) A szoptatás és a fejés összekapcsolt művelet volt. Mint említettük, néha - sőt talán gyakrabban - nők is fejtek, a borjút azonban rendszerint férfiak engedték az anyjuk elé, illetve „kötötték el". Vagy borjúval együtt vagy külön fejtek. Mindkét esetben először a borjút engedték alá s megvárták, míg az a tehénnek minden csecsét megszippantotta, mert azt tartották, hogy a tehén csak így adja le a tejet. Ezután a fejő a rócskával (korábban fa, a századforduló óta zománcos edény) a tehén jobb oldalára állt, bal kezében a rócska, jobb kezével végig simította a tehén oldalát, majd leguggolt lábujjhegyre s a tehén kiválasztott csecsét behajlított hüvelykujja és mutató- középső és gyűrűsujja közé szorította s erőteljesen kipréselte a tejet. 123 A rocskát bal kézben tartották, s fejüket a tehén horpaszának szorították. Eközben a borjú a többi - számára meghagyott - csecset szopta. Attól függően, hogy mennyi tejet adott a tehén vagy mi volt a céljuk a borjúval, 1-2 csecset fejtek ki s így 2-3 csecset hagytak a borjúnak. A borjúval együtt való fejesnek az volt a nehézsége, hogy a mohó, az anyját folyton lökdöső borjúval viaskodni kellett, hogy csak azokat a csecseket szopja, melyet neki szántak. Viszont előnye volt, hogy így a tehén nyugodtabban állt. Mégis - különösen amikor a borjú már erősödött - gyakoribb volt, hogy az első szívás után elkötötték, kifejték a szükséges tejet, majd újra aláengedték, most már a borjú is kiszophatta a neki szánt részt. Különösen a nők nem szerettek a borjúval együtt fejni. A fejessel kapcsolatban meg kell még jegyezni, hogy egészen az 1930-as évekig sohasem ültek le a tehén mellé, ennek következtében két kézzel nem fejhettek. A tejkipréselés módjában azonban voltak különbségek. így pl. ha nagyon kicsi csecse volt a tehénnek - ami magyar marháknál előfordult - akkor egyszerűen két ujj közé fogták a csecset (hüvelyk, mutató), s tövétől a hegye felé végig csúsztatták ujjaik között. Ebben az esetben, hogy ujjuk jól csússzon, folyton a kifejt tejbe mártották azt. Ez volt a legszaporátlanabb fejésmód. Ha ellenben nagyobb csecse volt a tehénnek, s nem is nagyon nehezen adta le a tejet, egész marokra fogták a csecset, tehát így négy ujjal tudták a tejet kipréselni. Ez utóbbi főként a férfiak fejési módja volt. Magyar marhánál gyakran különböző nehézségekbe került a fejés, mert egyes tehenek nem szívesen tűrték, hogy tőgyükhöz nyúljanak. Ez néha azzal magyarázható, hogy a szél kifújta vagy a borjú által megsebzett tőgyük fájdalmat okozott, ha fejték, néha azonban egyszerűen rossz szokásról volt szó. Egyeseket erről sohase lehetett leszoktatni, s el kellett adni, mert nem tudták hasznát látni. A gazdák különböző módon próbáltak túljárni a tehén eszén, és tejét elvenni. Legegyszerűbb módszer az volt, hogy fejeskor a tehénnel csemegetakarmányt etettek (répa, szecska, nyáron zöld tengeriszár - fiók, „misling csalamádé"). Ha ez nem sikerült, megpróbálták a borjúval együtt fejni. Néha azonban még borját is elrúgta a fájós tőgyű tehén. Ilyenkor megpróbálták kikötni. Vagyis fejét szorosan lekötötték a jászolhoz s a strájfával oda szorították a falhoz. A rúgástól azonban az sem védett. Ezért azt is megkísérelték, hogy valami szokatlan terhet - rudat, zsákot, láncot - kötöttek a tehén hátára. 1 "'' Sokan veréssel próbálkoztak, ami még ritkábban járt eredménnyel. Végül a gúzshoz folyamodtak, ami annyit jelentett, hogy jobb első lábát felkötötték. 123 A lábujjon fejést Tálasi keletről hozott örökségünknek tartja. Tálasi, 1955. 20. 124 Vö.: Kovács, 1951. 391. 406
