A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1969-1970 (Debrecen, 1971)
Néprajz - Varga Gyula: A szarvasmarha egy bihari falu gazdálkodásában
Feltételezésünk szerint a legelőknek ez a bonyolultabb rendszere nem tekinthető unikumnak, fellelhető más tájakon, más helyiségekben is, de eddig a kutatók talán nem méltatték elég figyelemre. 59 A legelők képe azonban nem lehet teljes, a kutak nélkül. A XVII-XVIII. sz-i források még nem szólnak kutakról, a XIX. sz. első felében azonban a második bíró feladatkörében szerepel a kutak felügyelete s gondoskodás ezek karbantartásáról. 51 ' 3 A népi emlékezet szerint régen a jószágokat nem itatták kutakból, hanem a természetes vizekből. A számtalan ágra szakadt Berettyónak voltak olyan erei, melyekben a víznek szabadabb folyása volt, s itt mindig tiszta, friss vizet talált a jószág. Ilyen szabadabban folyó ér volt az ún. Víkony ér, és a Fazíkér, melyben a víz itt-ott fövénnyel fedett tiszta medret vájt magának. Voltak a Berettyó folyásának olyan elzáródott szakaszai is, melyekben a víz megkotúsodott, az elkorhadt növényi részektől messze bűzlött, környékét süppedékes lápok alkották (Dobogó). Ilyen helyeken, természetesen nem lehetett a jószágokat a szabad vízből itatni. A pásztor és a jószágokat őriző, vagy a határban dolgozó földműves, ha kényszerűségből meg is itta a folyóvizet, szívesebben merített a tisztább vizű ásott kutakból. Az öregek emlékezete szerint leggyakoribbak az ún. sírkutak voltak. Ilyeneket a XIX. sz. végéig lehetett találni a legelőkön, a faluk körül s lényegében a faluban lakók is ezekből hordták a vizet, mert a falu területén az ásott kutak vize többnyire élvezhetetlen volt. (Valószínűleg még az ősmocsarak idejéből lerakódott bomló anyagok a falu területén oly mértékben szennyezték a talajt, hogy a talajvízből táplálkozó kutak vize ember számára ihatatlan.) A sírkút 5-6 m hosszú, 1,5-2 m széles, a talajvíz szintjéig leásott gödör, melynek egyik végét lépcsősen képezték ki, amelyen a víz szintjéig le lehetett menni, s itt vagy nádszálon ittak a hűs vízből vagy cserépkannával, fa vedrekkel, csobojóval merítették maguknak az ivóvizet. A sírkút oldalába fa szegeket vertek s erre helyezték a nádcsövet, hogy azt bárki használhassa. Ezeket a kutakat minden évben ki kellett tisztítani, a lépcsőket újra vágni, esetleg - ha a fala beomlott - új kutat ásni. A legjobb vizű sírkutak éppen az említett Fazíkér oldalon voltak. A sírkutakhan rendszerint elszaporodtak a békák, de a falusiak véleménye szerint ez még tisztította a vizet. /. Sajó Sándor, aki 1878-ban született, mondotta, hogy amikor a kantával vizet akartak meríteni, előbb jobbra-balra meglengették a vízben, félre hajtva ezzel a víz felszínére ráhullott szennyeződést és a békákat. A sírkutak későbbi maradványai a faluszéli vályogvető gödröknél maradtak fenn, de itt a vályogvető cigányok már gémet építettek mellé, s vederrel merték ki a kút vizét. 00 A XIX. sz. második felétől egyre inkább szaporodtak a gémeskutak. A lecsapolások után egyre összefüggőbbé váló legelőkön a község nagy gülyakutakat ásatott. (Nagy-kút, Óriás-kút, Éghíggya-kút, Foka-kút stb.) Majd magánosok is ástak kisebb kutakat, ezeket aztán az illetőről nevezték el (Tóth-kút, 59 Pl. hasonló rendszer körvonalai bontakoznak ki a sárréti tudósító. Nagy Elek írásából. M. G. 1845. 1520. hasáb. 59/a. Tan. jk. 1824. márc. 18.; Szám. Prot. 1828. Második bíró elszámolása. 60 A lápikút, sírkút a környező falvak, a Sárrét és az Ecsedi-láp falvaiban mindenütt ismert. Morvay, 1940. 129.; Kiss, 1954. 351.; Tálasi, 1936. 129-135.; Balogh, 1943. 104.; Nagy Czirok, 1959, 125.; Szabó, 1965. 82. 366
