A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1969-1970 (Debrecen, 1971)

Néprajz - Szabadfalvi József: Az extenzív sertéstenyésztés emlékei Magyarországon

penig az egybe gyűjtött disznók között valakinek sereggel volna, minden ötven disznótul két pénzt tartozik megadni."

292 Fogarasban a per még 1630-ban sem zárult le, amikor még mindig vitatott volt a gosztina fizetéssel, vagy az anélkül folytatott makkoltatás.

293 Ugyanakkor Fogaras és Udvarhely várak területéről 1583-ban panaszt tesznek a szászok, vagy a várak kapitányai nagy juh és sertésnyajakat hajtanak mezőikre és makktermő erdőikre.

294 A 18. század végén és a 19. század elején, a Székelyföldön, elsősorban a Hidegasszony havasán is jelentős állattartási forma volt a makkoltatás. E kérdésnek széleskörű levéltári irodalmát Molnár István dolgozta fel. 1789-ben Szentmihályon a következőket jegyezték be a jegyzőkönyvbe: „Az Ecclesia Hideg Aszó nevezetű Havas Bükk Erdejében Makk terméskor a befogadni szokott idegenek Sertéseinek Taxája exurgalván circiter ad M. flór. 20." Az 1813-1814-es években is saját állataik mellett, idegen sertéseket is fogadtak pénzfizetés ellenében makkra. A makkolásra kihajtott sertések pásztora nem a rendes disznópásztor, hanem makkos pásztor. A község lakossága egyszerre hajtotta ki állatait a havasba, s az állatok részére egy 1882-ből származó adat szerint akót valamint sertéskosár állott. A bükkösök makkjának kiütése, az olajkészítésre az első adat 1891-ből származik.

290 A székelyföldön több helyen a makkoló sertések éjjeli szállását kosárnak nevezik.

296 A néprajzi irodalom a sertésmakkoltatást Erdélyben nem vizsgálta, viszont hírt hoznak a makkászásról, a makkgyűjtésről a Székelyföldről, a Szilágy megyei Meszes vidékéről, Udvarhelyszékről, a Gyalui havasok vidékéről stb.

297 III. ÖSSZEFOGLALÁS, KÖVETKEZTETÉSEK A sertéstenyésztés néprajzi feltárása terén tudományágunk eddig meglehetősen keveset tett, a kimondottan sertéstenyésztéssel kapcsolatos publikációnk igen kevés. Azok jó része is igen rövid, illetőleg tematikailag szűkkörű Mint a tanulmányban láthattuk - adataink legnagyobb része nem ezen állatfajtánk tenyésztésével kapcsolatos publikációkból származik. Idevonatkozóan csupán enesei Dorner Béla és Hankó Béla zoológiai ihletésű történeti. Vajkai Aurél, Gunda Béla, Gönyey-Ébner Sándor és iíj. Kodolányi János közép- és dél-dunántúli, Szűcs Sándor, Szilágyi Miklós, Hajdú Mihály, Szabadi Imre és e sorok írójának kelet-magyarországi és tisztántúli publikációit említhetjük.

293 292 Magyar Gazdaságtörténeti Szemle. I. (1894) 165. 293 Tagányi Károly: i. m. I. 383-388.; Herman Ottó: i. m. 210-211. 294 Herman Ottó: i. m. 168. 295 Molnár István: Népr. Közi. VIII/2-4 (1962) 210-211. 296 Földes László: Kosár 'karám ól'. Ethn. LXXI. (I960) 440. 297 Gunda Béla: Ethnographica Carpatica. (Bp., 1966) 44. kk.

; Szendrey Ákos: Ethn. XLIX (1938) 277.; Viski Károly: Ethn. XLIV (1932) 114-117. 298 enesei Dorner Béla: A sertés Magyarországban. (Bp., 1908); Hankó Béla: Ősi magyar sertéseink. Tisia III (1939) 221-288.; Vajkai Aurél: Szelídített vaddisznókonda a Bakonyban. Veszprémi Szle. 1958. 81-82.; Gunda Béla: Földrajzi megfigyelések az Ormánságban. Földr. Közi. LXVI (1938) 30-52.; Gönyey-ЕЪпег Sándor-. A zselici kanászélet. Ethn. XLIV (1933) 150-156.; iíj. Kodolányi János: Adalékok az ormánsági Vajszló és környéke néprajzához. Ethn. LVII (1946) 73-77.; Szűcs Sándor: A Nagysárrét régi disznótartása. Kny. a Debreceni Szemléből. (Debrecen, 1940); Szilágyi Miklós: Adatok a Nagykunság XVIII. századi néprajzához. Szolnok Megyei Múzeumok Adattára 5. 327