A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1969-1970 (Debrecen, 1971)

Néprajz - Szabadfalvi József: Az extenzív sertéstenyésztés emlékei Magyarországon

A pásztorkodás néhány monográfiája is meglehetősen mostohán bánt a sertéstenyésztés néprajzi feltárásával. Mindez arra is felhívja a figyelmet, hogy az elkövetkezőben sokkal többet kell munkálkodnunk ennek a nagy jelentőségű állatfajtánknak gazdasági, történeti és néprajzi feltárása terén. E sorok írója - noha nem sok az idevonatkozó, eddigi publikáció -, mégis fontosnak tartotta, hogy saját kutatásai és a legkülönbözőbb források szétszórt adatai alapján összegezze mindazt, amit az extenzív sertéstenyésztés terén eddig tudunk. Ügy vélem, hogy ez az összegzés alapul és ösztönzőül szolgálhat a további részkutatásoknak, valamint egy későbbi szintetizálásnak hasonlóképpen.

299 Igen hasznos lenne az érem másik oldalát, a 18-19. századtól, elsősorban a kukorica és a burgonyatermesztés fellendülésének hatására előállott intenzívebbé váló tenyésztési formákat és módokat is megvizsgálni. Eddigi kutatásaink is azt igazolják, hogy országunkban több helyen igen intenzív tartásformák is kialakultak. Az elmúlt századok során egymás mellett éltek az extenzív és az intenzív tartásformák a sertéstenyésztés terén is. Ezen tanulmányban elsősorban az egykori extenzív tartásformákra kívántam rámutatni. A sertéstenyésztésben az extenzív tartásformák két növényföldrajzi környezetben maradtak fenn a legtovább. Egyrészt a mocsaras, vadvizes területeken, folyók rendezetlen völgyében, másrészt pedig bükk és tölgy erdőségek szomszédságában. A vadvizek állat- és növényvilága, illetőleg az erdő makkja, gyümölcse, kisebb állatai és rovarai kínáltak terített asztalt a félvad sertésnyájaknak. A feudalizmus vetéskényszerrel összekapcsolt nyomásos gazdálkodása szinte kizárólag csak gabonafélék termesztésének biztosított területet, a szálas- és kapástakarmány-növények, ez esetben elsősorban a kukorica, burgonya, takarmányrépa és a tök, csak a 17. századtól, a nyomásos határhasználat bővítésével, majd szétzúzásával juthattak csak be fokozatosan a szántóföldi művelés korában megszokott és termesztett növényei közé. Az említett takarmánynövények széles körű paraszti, de jórészt uradalmi termesztése is csupán a 19. század utolsó harmadától, a jobbágyfelszabadítást követő birtokelkülönítések, a tagosítás következtében a vetésforgó, még inkább a szabadgazdálkodás kialakulásával vált csak napjainkhoz is mérhető arányúvá;

m Ennek következtében honosodtak meg az intenzív sertésfajták is. Korábban - takarmánynövények nem lévén - az intenzív sertéstenyésztés takarmánybázisa nem volt biztosított. Csupán a gabonafélék ocsúja, korpája, az árpa, a pálinkafőzők melléktermékei, a különböző malmok poriadékai, az ún. malompor nyúj(Szolnok, 1966); Hajdú Mihály: Népi disznótartás Szeghalmon. In: Miklya Jenő szerk.: Sárréti írások. (Szeghalmon, 1965) 119-132.; Szabadi Imre: Legeltetés és makkoltatás a hajdúböszörményi erdőkben. Műveltség és Hagyomány I—II. (I960) 305-311.; Szabadfalvi József: Juhmakkoltatás az északkelet-magyarországi hegyvidéken. Műveltség és Hagyomány V. (1963) 131-143.; Szabadfalui József: Migráció és makkoltatás az Alföld keleti peremvidékén. Műveltség és Hagyomány X. (1968) 55-84.; Szabadfalvi József: Makkoltatás a Zempléni hegységben. Ethn. LXXIX. (1968) 62-75. Itt említem meg, hogy most van megjelenés alatt az Ethnographiában Csiszár Árpád tanulmánya a beregi sertéstenyésztésről. 299 A magyar sertéstenyésztés történeti és néprajzi feldolgozását az elkövetkezendő évek során szeretném elvégezni. Jelen munkám egyik fejezete volt Az extenzív pásztorkodás Magyarországon с kandidátusi disszertációmnak, amelyet e fejezet kivételével 1970ben adtam közre: Szabadfalvi József: Az extenzív állattenyésztés Magyarországon. Műveltség és Hagyomány XII. (Debrecen, 1970). 300 E kérdéssel részletesen foglalkozom említett munkám A földművelés és állattenyésztés kapcsolata Európában és Magyarországon című fejezetében. 328