A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1969-1970 (Debrecen, 1971)

Néprajz - Szabadfalvi József: Az extenzív sertéstenyésztés emlékei Magyarországon

túli makkoltatások során került a Kiskunságba.

228 A kiskunfélegyházi tanács jegyzőkönyv 1781-1801 közötti bejegyzései viszont a sertések makkon történő hizlalásáról tesznek említést.

229 A Bodrogköz jórészt vízjárta területein viszont virágzó sertéstenyésztés folyt. Nyáron a mocsaras területeken a csúszómászók, halak, vízinövények biztosítottak bőséges táplálékot, halcsíkból még télre is elraktároztak. A falvak lakói azonban hegyes vidékeken makkost is béreltek nekik és ott teleltették, „míg eljött a tavasz és minden bokor szállást adott."

230 Vissen a századforduló előtt még nagy tölgyerdők voltak, ahol ősszel és tél elején sertéseket és juhokat makkoltattak. Vajdácskán korábban „a herceg erdejében makkoltattak", később már inkább megszedték és otthon vályúban etették meg a gyűjtött makkot. A hizlalás első periódusában etették makkal, majd kukoricadarával folytatták.

231 A szomszédos Rétközben is szimbiózisban élt a réti és makkoltató sertéstartás. Több falu határában álltak mocsári tölgyesek. A nagybirtokosok itt a 18. sz. vége felé kezdték kiszorítani a falvak lakóit az erdőkből. A gávai 1772. évi invesztigáció ezt így örökíti meg: „midőn ezelőtt makk termett az erdőn, szabados volt makkoltatásuk, de tavaly már a sertéseket megdézsmálták." Ugyanebben az évben Nagyhalászon ugyancsak a falu erdeiben makkoltattak.

232 Tiszakanyárról 1775-ben a falu hízásra szánt sertésnyáját már Ungvár felé kellett elhajtani, míg a földesúr állatai a falu tölgyeseiben makkoltak. A falvak lakói csak lopva szedtek makkot.

233 A dombrádi földesurak a nagyhalászi erdőbe, a falu lakói pedig távolabbra hajtották fel állataikat. A Rétközből tehát egyrészt az erdőpusztulás, másrészt pedig a földesúri dézsma (tized) miatt hajtották el Ung és Bereg megye tölgyeseibe állatállományukat. Tiszarádról, Fényeslitkéről és Dombrádról Ung megyébe, Nagyhalászról és Kisvárdáról pedig Munkács határába is elhajtottak makkra sertéseket (7. kép).

234 Az ibrányi sertésmakkoltatásról a következőket sikerült feljegyeznem: Ibrányból több éven át Abaúj m. egyik községébe terelték fel ősszel a sertésnyáját: Abaújfelsőláncon adatközlőm, az 1899-ben született Szikora András apja járt sertéseket makkoltatni. Itt nemcsak az uradalmi, hanem a falusi sertések is jártak makkra. Kint az erdőben nem emeltek részükre ólat vagy karámot, szabadvackon éjszakáztak. A makkon nagyon jól meghíztak a sertések. Éjszakára a jószágok állása mellett közel egymáshoz tüzet raktak, hogy őket a farkas meg ne támadja. Disznóik olyan vadak voltak, hogy megették az őket megtámadó farkast is. A pásztoroknak nagy kutyájuk volt, örv volt a nyakukban. A makkos erdőbe szeptemberben hajtották ki, és télen is kint voltak velük ameddig eleséghez jutottak. Volt ott bikkmakk és tölgymakk is. A sertések anynyira szerették a makkot, hogy hazafelé menet is úgy csalták, hogy makkot szórtak eléjük.

23,5 Kéken a határban található makkos erdőket csak az uradalmak élték.

236 A geográfiailag legszorosabban vett Nyírség homokbuckás tájairól is van228 Tálasi István: i. m. (A Kiskunság népi állattartása.) 10. 229 Herman Ottó: i. m. (A magyar pásztorok nyelvkincse.) 250. 230 Kiss Károly: i. m. 53. 231 Bodó Sándor szíves közlése. 232 Kiss Lajos: i. m. (Régi Rétköz.) 112, 249. 233 Kiss Lajos: i. m. 71, 370. 234 Kiss Lajos: i. m. 71, 102, 205, 384.; Kiss Lajos: i. m. (Nagyhalász.) 352. 235 Saját gyűjtésem. 236 Saját gyűjtésem. 317