A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1969-1970 (Debrecen, 1971)
Néprajz - Szabadfalvi József: Az extenzív sertéstenyésztés emlékei Magyarországon
talán még inkább falta a párét, gurdint, gezemicét. Ki tudta szöszmötölni a nekivalót. Legszívesebben mégis a posványokat, fertőket, szárazra került nádasokat durta. Igazánban gyökerekkel, gyékénytővel, földimogyoróval, kotorcával, böngyölével, súlyommal, férgekkel, csigákkal, hallal, döggel, tojással, madárfiókákkal élt, de megette a békát és kigyót is . . . Télen a kotura jártak. Ügy beásták magukat, hogy csak a farkuk hegye látszott ki. A korhadástól meleg laza talajban meghúzódott apró állatokat keresgélték, meg a gyökeret húzgálták ki. Olyan bányát dúrt magának a kiszemelt szárazulaton, hogy ki sem látszott belőle. Telelni is ebben telelt. A téli hideg közeledtét előre megérezte a disznó, és a szájában hordta maga alá a száraz avart, gyékényt, nádszemetet s jól bevackolta magát... Az őrzés sem okozott nagy gondot a kondásnak. Nem volt olyan tolvaj, aki a kondából egyetlen malacot is el tudott volna vinni vagy hajtani. Ezek a disznók csak pásztoraikat ismerték, más emberfiát nem szerettek látni. Az idegent széjjelszedték volna, ha közöttük mesterkedik. A farkas sem támadt rájuk soha." 01 A Nagy-Sárréten a réti sertéstartás nyomait egyes határnevek is őrzik: Sertéshalom, Disznóslaponyag, Disznósziget, Disznófoka. Az extenzíven tenyésztett sertések sokszor a nádasokban is fialtak. A hasas disznó kivált a kondából, alkalmas helyet keresett, gödröt túrt, ezt kibélelte s itt fialt meg. Az ölésre szánt sertéseket is a rétből hozták haza, de csak úgy tudták hazavinni az állatokat, hogy előbb a pásztor agyonütötte. A kondások télen kör alaprajzú, nádból épített kontyoskunyhóban laktak, amelynek az oldalát földdel körülrakták, a belsejét pedig sárral betapasztották. A réti sertéstenyésztésre még napjainkban is emlékeznek az idős pásztorok. Mind a gazdák, mind az uradalmak a rétben tartották továbbtenyésztésre, szaporításra tartott sertéseiket. Télen a nádasok szélén ütöttek tanyát, ahol az állatok sok élelmet találtak. Kitúrták a káka és a sás tövét, a földimogyorót, valamint böngyölével, súlyommal, madárfiókákkal, tojással, csigákkal táplálkoztak. Megették az elérhető vízikagylókat, halakat és a magasra nőtt, a télre megszáradt füvet. 1 ' 2 A Bodrogközben is nyáron a vizes, tavas, mocsaras legelőkön tenyésztették a sertéseket, ahol bőséges táplálékot találtak. Kitúrták a vízinövények gyökerét, megrágták a levelét, megkeresték a talajban az apró állatokat. A halakra és békákra különösen szívesen vadásztak. A 19. század végén azonban halból és csíkból télire is gyűjtögettek. Télen, a háznál nehezen tartható sertéseket ,,koszdába verték a kisgazdák". A Bodrogköz felsőbb területein makkra is felhajtották a nyáron vízi növényeken és vízi állatokon tenyésztett állományt. Az erdőben teleltették ki tavaszig „ahol minden bokor szállást adott". 51 A bodrogközi lápi sertéstartásról Gönyey Sándor azt írja, hogy madártojáson és halon hízott. 5 '' Dankó Imre is az apró hallal való hizlalást említi." Taktaközben is sok sertést tenyésztettek mind az uradalmak, mind a falvak lakói. 1961-ben Tiszalúcon Pocsaji Sándor, az akkor 78 éves kondás adat51 Szűcs Sándor: i. m. (A Nagysárrét. . .) 148-149. 52 Szabadfalvi József: Nomád teleltetési rendszer az Alföldön. Műveltség és Hagyomány VIII (1966) 94-95. 53 Kiss Károly: A Bodrogköz köz- és mezőgazdasági szempontból. In: A bodrogközi Tiszaszabályozó Társulat Monographiája, 1846-1896 (Bp., 1896) 53. 54 Gönyey-Ébner Sándor: A Bodrogköz lápi községeinek település-földrajzi vázlata. Föld és Ember V (1925) 73. 55 Dankó Imre-. A bodrogközi Hosszúrét települése. A Herman Ottó Múzeum Évkönyve IV (1964) 147. 292
