A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1969-1970 (Debrecen, 1971)

Néprajz - Szabadfalvi József: Az extenzív sertéstenyésztés emlékei Magyarországon

közlőm a helyi réti tartásról a következőket mondotta. „A Tiszát 1906 körül vették el. A mai Tisza és Holt-Tisza közötti terület régen rétség volt. Tavak, kiemelkedő részek és nádasok váltották egymást. A magasabb területeket kaszálták. Ez a terület legelő volt. Ez volt a sertés, a juh de a gulya legelője is. Ebbe tudtak csak tartani disznót. Mindig itt tartották, mindig!" Adatközlőm pásztori gyakorlata idejében is a község sertései a határ vízjárta laposaiban legeltek. A hálóhelyek a magaslatok voltak (Szamárhát, Delemlapos, Nagyhát stb.). Télen is mindig kijártak, de ekkor már éjszakára hazahajtottak a faluba. „A jég hátán is megkeresték az eleséget. Ették a ződ csatét, a nád apróbb hajtásait. Otthon pótlásul kapott kukoricát is." Adatközlőm még élénken emlékezett apja és nagyapja elmondása alapján az árvízlecsapolás előtti sertéstartásra is. A 19. század második feléig télen sem hajtották haza a sertésnyájakat. Már nyáron kinézték a legnagyobb nádasok szomszédságában egy magaslaton a téli telephelyet. „Itt nádból összeállítottak egy nádkunyhót. 30-40 kévés nádat összeállítgattak, a tetejét összekötötték vesszővel, gúzzsal. A kunyhó olyan nagy volt, hogy 4-5 ember elfért benne. Ajtaja nem volt. A kunyhóban égett a tűz, a helye az ajtó előterében volt. Ha esett az eső vagy a hó, ebben főztek. A disznóknak is itt a nádasban volt a hálóhelyük, ide jártak éjszakánként viszsza. Télen a pásztorok mindig bundában jártak. Ezt magyar juh bőréből készítették. Gubája csak a parasztnak volt. A szőrével viselték mindig kifelé. Régen ez ünnepi viselet is volt. Ebben jártak a templomban is. Ebben aludtak kint a szabadban is. Éjszakára levette a csizmáját, a lábát becsavarta jól kapcába. Éjjel behordhatta a hó, de nem fázott. A bunda olyan nagy volt, hogy még a fejét is betakarhatta vele. A kocák a rétben fialtak. Ezt csak loposha (lopva) tehették meg. Mély gödröt túrt, olyat, hogy csak a girince látszott ki. Gyíkínyből csinált helyet magának, a szájában hordta oda. Legszívesebben sut Jánosba, füzesbe, tavakba fialtak. Elment három kilométernyire is míg jó helyet nem talált magának. Innen a fialás után kijárt enni, de visszajárt szoptatni. Míg csak erősen be nem fagyott, a disznó bejárt a vízbe míg csak a lába érte a földet. Megették a sülymot, a békacsigát (teknősbéka). Összerágták az egészet, nagyon erős állkapcsuk volt. A túrásokba beleömlő vízből a halakat és a csíkot úgy falták mint a kutya. A kétéves és idősebb ártányok a legkeményebb teleken is kint maradtak. Az orrukkal a vizes területeken addig feszegették a jeget, míg fel nem szakadt. A lékhez húzódó csíkot és halat pedig kikapkodták és megették. A rétben mindig talált elszáradt füvet, gyíkínyböndőt, vízinövények fiatal hajtásait. Ezt mind megette, s ezen telelt ki."

56 Szabolcs megyében, az 1796-os pásztorösszeírás szerint, kintháló sertésnyájak is igen nagy számban találhatók a Tisza menti falvakban, a Rétköz szélén és ott, ahol nagyobb erdőségek voltak.

57 Nagyhalászon külön szigetekre telepítették az anyakocákat és ismét másikra a sertésnyájat. „Mikor felbúgatták a kocát, elcsapták a rétbe, 9 malaccal tért vissza ... A pásztornak csónakon vitték az ennivalót, vagy ha nem vitték, agyonütött egy disznót" - írja Kiss Lajos.

58 Buj községből is lápra, a sárospataki rétre hajtották el teleltetni a sertéseket. „Súlyommal, a lik alatti gyöszönnyel és hallal éltek. A pásztorok nádból csináltak maguknak búvóhelyet." Demecser mellett a Nagylészaérhen 56 Saját gyűjtésem. 57 Balogh István: Szabolcs megyei pásztorösszeírás 1796-ból. Ethn. LXX (1959) 298. 58 Kiss Lajos: Régi Rétköz. (Bp., 1961) 247.; Kiss Lajos: Nagyhalász. Ethn. LXV (1954) 352. 293