A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1968 (Debrecen, 1970)

Tóth Béla: Ady körül – Ady nyomán a századforduló Debrecenében

társai közül számos közéleti ember, író, újságíró, politikus, egyetemi tanár került ki, pl. Ady mellett Dóczi Jenő, Szabolcska Mihály, Farkas Imre, Lampérth Géza, Baja Mihály, Gyökössy Endre, Madai Gyula, Oláh Gábor, Nagy Zoltán, Jánosi Zoltán, Szombati Szabó István, Karácsony Sándor, Móricz Zsigmond, a későbbi képviselő és főispán Kun Béla, Sípos Béla újságíró és a később „hírhedetté" vált Milotay István. De dolgozott a lapba Babits Mihály, Dutka Ákos, Ernőd Tamás, Gellért Oszkár, Juhász Gyula, Tóth Árpád, Komlós Aladár és Gaál Gábor is, ami azt jelenti, hogy a folyóirat nemcsak passzív tükre volt e korszak értelmiségének, de a fellépő eszmék, az alakuló ízlés hordozója és hatékony terjesztője is. „Az ifjúság helyzete kicsinyített képét mutatja fel a nagy nemzet egész helyzetének" — hangoztatja a 41. évfolyamban a fürge eszű és tollú Kun Béla joghallgató,

17 s igaza van: a DFL-ban és a lapjain megszólaló if jakban a kor képviselőit kell látnunk. S ez annál is igazabb, mert mint Zsigmond Ferenc mondja: ... „a Debreceni Főiskolai Lapok néha túlságosan is szűrő nélkül a maguk igazi mivoltában tárja elénk a kollégiumi ifjúság szellemének irodalmi síkban való megnyilatkozásait. Hangos bizonyítéka ez — egyebek közt — a tanári kar szabadelvű, sőt engedékeny viselkedésének."

18 De nemcsak a tanári kar liberális, hanem maga az ifjúság is. A későbbi évtizedek meglehetősen egyoldalúvá, elfogulttá, olykor szélsőségessé regulázott gondolkodásával egybevetve szinte meglepő ez a magatartás. A DFL 39. évf. 1. számában pl. az első oldalon lelkes hangú cikk köszönti a királyt, aki a millenium alkalmából tíz történelmi hős szobrát ajándékozta a nemzetnek, s rögtön utána részletes beszámoló következik az ifjúság október 6-i ünnepélyéről közre adva az ünnepi ódát is, melynek szerzője ugyanaz a Kun Béla, aki az előbbi cikket írta. 1902 májusában pedig az országos diákgyűlés alkalmából Kassán Rakovszky alispán így fejezte be az ifjúsághoz intézett szavait: „Nézzenek körül uraim e teremben, legalkotmányosabban uralkodó jóságos királyunk és a nemzet őrangyalainak arcképein kívül azoknak az arcképeit is itt látják, akik vezetői voltak egykor nemzetünknek (Rákóczi, Kossuth, Deák), és örök dicsőségére maradnak mind az idők végéig."

19 A gyűlés ezután sürgönyileg üdvözölte „0 Felségét, a királyt", majd „tanácskoztak arról, aminél szebb dologról soha nem tanácskozott a magyar ifjúság, a Rákóczi, Thököly, Bercsényi, Kossuth és a vértanúk emlékének törvény által való megdicsőítéséről."

20 Ez persze még egy adott helyzet, egy kialakult politikai egyensúlyállapot, s a mindkét félre „kötelező" türelmesség s az esetleg ebből kisarjadt elvtelenség kifejezése is lehetne,

21 a debreceni ifjúság liberális magatartásának azonban mélyebb történelmi gyökerei és magasabb, komolyabb megnyilvánulásai is vannak. Ezt a liberalizmust még a vallási üldöztetés, elnyomatás évei fejlesztették ki, s a XIX. sz. törekvései nevelték naggyá, tették tudatossá. Az üldözött, az elnyomott számára a szabadság eszméi jelentik a támaszt, a sóvárgott menedéket az erőszakkal szemben. Nem véletlen, hogy a reformkor, a szabadságharc, az elnyomatás és kiegyezés korának vezető politikusai és tudósai protestánsok és a korszak 17 1. 6. 18 I. m. 169. 19 DFL. XLIV. 14. 168. 20 Ugyanott, 169. 21 Ilyesmire is van bőven példa a kor sajtójában. L. Horváth Zoltán: Magyar Századforduló. (Gondolat, Bp. 1961). 331. 540