A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1968 (Debrecen, 1970)

Sápi Lajos: Faragott kapuk Debrecenben

években készült a kornak megfelelő kivitelben, formában, az visszaépült eredeti vagy közel azonos modorban, de túlnyomó többségük — még a helyreállított szerkezeti részeknél is —, alapjában megváltozott. Legnagyobb részük pedig teljesen eltűnt és átadták helyüket egy korszerű, esetleg egészen más természetű létesítménynek. Sokszor az igényesebb munkát kívánó helyreállításoknál pedig a szűkös anyagi helyzetre tekintettel az eredeti kialakítást néha túlzottan is leegyszerűsítve megváltoztatták, mintahogy azt napjainkban is látjuk több felújításra kerülő létesítménynél. Debrecen fejlődésével most, hogy a területegységekre vonatkoztatott nagyobb lakosszámot magába foglaló sűrűbb, városiasabb beépítésre térnek át, teljesen eltűnnek a korábbi jellegzetes kialakult formák, városképek. Új, a korszellemnek megfelelő lakónegyedek, utcák, terek alakulnak ki. A változás a régit teljesen, vagy legnagyobb részben megsemmisíti. Ha megvizsgáljuk a város jelenlegi központjában az 1802 és 1811 évi nagy tűzvészek után épült debreceni házakat, azt találjuk, hogy a közel másfél évszázados épületekből és egyéb létesítményekből ma már alig lehet néhányat fellelni. Ez a megállapítás különösen vonatkozik a jellegzetes fából készült kerítésekre, kapukra, melyeknek a nagy ellensége a fent említett pusztításokon kívül a korhadás és elavulás. A régi fakapuknál és kerítéseknél ugyanis, melyek a XIX. század elején a város nagy részét elhamvasztó tüzek után készültek, túlnyomó részben még megtaláljuk a korábbi években kialakult formákat, de azok pusztulásával már hírmondója sem marad a helyi jelleggel kialakult és hagyományossá vált — ma már a legszigorúbb mértékkel is mérve —, legalább 250 éves múltra visszatekintő faragott kapuknak, kerítéseknek. Legtöbb zártsorú beépítési modorban épült fakapunál ma már csak a kapuszemöldök felett kialakított íves lezárórészben ismerhető fel az eredeti forma, mert az időközben elpusztult kapuszárnyakat majdnem kivétel nélkül leegyszerűsítve, jellegtelen formában állították helyre. Mielőtt végleg eltűnnének e sajátos jellegű debreceni emlékek, melyekben elődeink sokszor küzdelmes múltja öltött testet, önként felvetődik bennünk a gondolat ezeknek a megörökítésére, legalább rajzon a még fellelhetők adatainak felvételével. Mintahogy a kőfallal körülvett települések, városok életében sokszor sorsdöntő szerepet játszott egy jól épített kerítés, sánc vagy városkapu, Debrecen történetében is — ha legtöbbször csak jelképesen —, döntő jellegű volt a kerítés, a sánc, a városkapu fogalma. A hozzánk látogató idegen, napjainkban már hiába keresi a Debrecen történetében oly sokat emlegetett városkapukat, mivel azok régen elpusztultak, eltűntek és a helyük beépült. A régi határt jelentő városárka is már a belterülethez tartozik és a nyomvonala a várostérképen mintegy okszerűen kialakított forgalmi körút jelentkezik. A régi település körvonala ma már csak mintegy kis belső mag jelentkezik, a sokszorosára megnőtt város területében. Ha beható vizsgálat alá vesszük a város legrégibb településű részeit, kitűnik, hogy ott a telkek egy tömeget alkotva felismerhetően egymás védelmére, háttal összefordulva alakultak ki, az udvarok belsejében elhelyezett kisebb kerttel, állatistállóval, raktárral, magtárral. A telkek szabadra néző oldalán lezárásképpen telepítették a lakóházat s az így még nyitva maradt telekrészt kerítéssel, kapuval látták el, hogy a ház lakóinak lehetővé tegyék a viszonylagos biztonságát. Az egykori jegyzőkönyvekből, tanácsi rendelkezésekből az tűnik ki, hogy nemcsak a telkek egymásközti elválasztó kerítését, hanem a valóban védelem célját szolgáló utcai kerítést is sokszor élősövényből, gallyból, rozséból alakítót 372